Tótfalusi Kis Miklós majd csuda vala a bölcs Belgiumban, e tudatlan Erdély pedig csúfot űze a megbecsülhetetlen emberen – hajtja meg a tisztelgés zászlaját félszáz évvel a méltatlan végre kárhoztatott tudós erdélyi nyomdász és betűmetsző halálát követően a csípős anekdotáiról elhíresült Hermányi Dienes József. E kései babérkoszorú azonban már mit sem enyhíthetett a kortársi értetlenség, irigység, ostobaság és rosszindulat ejtette sebek fájdalmán: a testileg-lelkileg megkínzott, összeroppantott, anyagilag tönkretett, mentsége visszavonására és ellenfelei megkövetésére kényszerített világhírű betűművész és mesterember, Erdély féniksze úgy szállt koporsóba, hogy aligha békélt meg az őt körülvevő állapotokkal. Sírját is azok állták körül, azok mondtak felette búcsúztatót, akik kiüldözték őt e világból. Még holtában sem kaphatott méltó elégtételt az elszenvedett megaláztatásokért: gondos kezek megcsonkították a nagyenyedi professzor jó barát, Enyedi István halotti beszédét. [KÉP Tótfalusi híres grúz betűi] Minden fennmaradt példányból kitépték azokat az oldalakat, amelyeken valószínűleg az elhunyt magasztaltatott, a kor- és kartársak raja pedig elmarasztaltatott a vele való bánásmódért.

Vajon mik lehettek Tótfalusi Kis Miklós tragédiájának valódi okai? Miért kellett ennek a Hollandiában ritka nagy becsben tartott, Európa határain túl is ismert betűmetsző – akinek amszterdami szállására egy-egy munkája végeztével talicskával tolták a pénzt a megrendelők – tálentumának itthon elvesződnie, s neki belerokkannia eszményei megvalósíthatatlanságába?

Az összeütközés és a bukás törvényszerű volt? A zseni és az őt meg nem értő környezet örök ellentéte? A magyar ugar? A már-már Kohlhaas Mihály-i makacs ragaszkodás vélt vagy valós igazához?

Ez is, az is. És még sok minden. De a szálak nehezen fejthetők szét – társadalmi és egyéni konfliktusok, gazdasági érdekellentétek és jellemhibák egyaránt előszámlálhatók az okok között. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy a nyugati polgárság eszméit és életformáját elsajátító szegénylegényt a hanyatló Erdély és az erősödő Habsburg-hatalom súlyosbította feudális viszonyok fojtogatták. Az is vitathatatlan, hogy amint gyászbeszédében is kiemelik: „Sokat ártott neki az az igyekezeti, mellyel e mostani világot akarta maga értelméhez s életének módjához szabni inkább, mintsem annak állapatjához s rendihez magát alkalmaztatni.” Vagyis nem hódolt be feltétel nélküli megadással a kapzsi gubernátor Bánffy Györgynek s a féltékeny kolozsvári egyházi és városi vezetők ásatag nemesi-rendi szemléletű konzervativizmusának. Erdélyi Pató Pálokként rettegve minden újítástól azt lobbantották szemére, hogy hollandiai pontosságról „álmodozok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, amint eddig volt; amivel – úgymond – a mi atyáink megérték, nem szükség nekünk tovább iparkodnunk”. De az is csíphette egyháza irányítóinak szemét, hogy határtalan önfeláldozásával e hitvány vasműves, Ötvös Demeter, Rézmíves Sándor – ahogy ellenfelei gúnyolták az akadémiai végzettsége ellenére kétkezi mesterségében megmaradót, aki azzal bosszantotta őket, hogy jó papok és professzorok akadnak e hazában, de olyan kézmíves, mint ő, sem Erdélyben, sem Európában, de még a világon sem található – egyedül megtette, amire egy ország nem volt képes, egyházastól, fejedelmestől. Saját költségén kijavíttatta és kinyomtatta a Bibliát, zsoltároskönyvet, újtestamentumot, ábécéskönyvet adott a hívek kezébe. Mindezt tette pedig azért, hogy a művelődés és fejlődés alapjait megvesse: közkinccsé tegye az olvasást, olcsó könyvekkel bővítse a hazát. Kultúrában kiváltságos uraiméknak ez sem tetszhetett igazán… Aminthogy az is sértette hiúságukat, ha a nemszeretem „tudós tipográfus” belejavított műveikbe, kigyomlálván a bennük maradt hibákat, tévedéseket. Köszönet vagy szemérmes hallgatás helyett sértődött szemrehányás, fensőséges elutasítás volt a hála. Hogy jön ahhoz egy hitvány rézműves, hogy illetéktelen kézzel a tudós elmeműhöz nyúljon?! S még hogy ő szabná meg a helyesírás új szabályait? A zsoltárral szólva: Ha-ha-ha! Ráadásul még a templomban is odatolakszik a papoknak fenntartott helyre. Hogy ő is akadémiát végzett külső országokban, s egyházi nyomdászként papi személy kiváltságaival bír? Ugyan, Rézműves Sándor kullogjon szépen kijelölt helyére, a szurtos vargák és az italos céhlegények közé!

Csoda-e, ha mindeme sértés arra ösztökélte, hogy ártatlanságát, igazságát, jobbító szándékát – önmagát védelmező iratban, maga mentségében tárja a látszattal bíbelődő világ elé? Hogy névvel-címmel megidézze ellenségeit, visszautasítsa bántó rágalmaikat?

Meg is lett az eredménye! Ez lett számára a vég kezdete.

De e bukását előidéző végső ok mellett nem hallgathatunk tragédiájának még egy fontos, ám kevésbé számon tartott okáról sem.

Mint mindig, ezúttal is: keresd a nőt! Mert több mint bizonyos, hogy Tótfalusi sorsának alakulásában, végül, de nem utolsósorban, a női irigység és hiúság is ott munkált. Kétszeresen is!

A Mentség nyomán már Herepei János és Jakó Zsigmond is ráirányította a figyelmet e gyarló emberi tulajdonságra. Tótfalusi maga vallja be, hogy felesége – ne feledjük, a nyomdász negyvenéves, menyasszonya legfeljebb tizenhat lehetett az esküvőkor – öltözéke kihívta ellenük a polgárasszonyok s papnék ellenszenvét. Különösképpen a főellenség, Szathmári Pap János hitvese – nomen est omen: Villás Sára – tűrte nehezen az ifjú Tótfalusiné cifra öltözetét, mert neki, a papnénak zsinati végzés tiltotta a piperés viseletét, a táncot, a „fecsiség” -et, „Ennek a felesége köntösös vala, de Tótfalusiné tászlisabb, mert a pénz férjének a házához foly vala bé” – jelzi az ellenségeskedés gyökerét Hermányi Dienes József. Mind a tászli – csipkés gallér –, mind a finom tafota ruha, mind a muntli – selyem vállkendő –, s főleg a pénz ingerelhette Kolozsvár női közönségét, mely érzést még fokozhatta a fiatal nyomdászné, Székely Mária nem leplezett nemesi öntudata is. E talán hivalkodó viselkedésével nemcsak a közízlést sértette, hanem példát mutatott férjének az önértékelésre is: „Hogy pedig ő rendit a nemesasszonyokkal megtartotta, igen jól cselekedte, bár én is úgy cselekedtem volna s nem löttem volna – tudom – az emberek előtt ilyen káros vilitasban” (lekicsinylésben) – ismeri el Tótfalusi fájdalmasan.

Nem kétséges, hogy amint a fakó köntösű papné tüzelte élete párját a piperés-cifra ruházatú mesterné ellen, ugyanúgy buzdította rángjához-tehetségéhez illő tartásra férjét a nemes ifiasszony, amiből – talán nem csak a kortársak szemében – kevélység, rátartiság kerekedhetett. Ezzel is tetézve azt a bűnlajstromot – hiúság, fölös öntudat, anyagiasság, makacsság, gazdálkodás a tanítványok nevelése helyett –, amelyet a nevéhez illően mokány termetű, „fekete és gondolkozó komor ember” szemére lobbantottak, s amellyel „cirmolták” szolgatársai-felettesei.

S hogy valóban az asszonnyal gyűlhetett meg az egyházfik baja, felettébb rossz vélekedéssel lehettek erkölcseiről, arról mi sem árulkodik jobban, mint a férje halálakor elmondott Csepregi Turkovics Mihály-prédikáció dicséret mézébe burkolt epeízű bírálata: „Mi felőled ez előtt alig hihettük volna ezt a hűséget és unalom nélkül való szolgálatot, amelyet szegény nyomorult Atyánkfia jó Férjed körül végbe vivél egynéhány esztendők alatt…”

Bús szívünk ismételi nem szűnő zokogását,
Sodró kínjaimon csónakom elragadott.
Mert a szörnyű halálnak börtöne tartja bezárva
Azt, ki csodás iparunk müvét adta nekünk.
Ő indított el legelőször az életem útján.
S nyomdoka tárta elém választott utamat.
Mint tanulónak megmagyarázta a nyomda alapját,
Hogy bírnám a betűk elemi ismeretét.
Aki azért vezetett szent kútfőhöz legelőször,
Hogy a segéd szava majd tartsa örökre meg őt:
Ó, hogy idézzem a mestert, kit megtört a halálkín,
S aki sok égi között boldogan él ezután.
Krisztus urunké volt győzelme, övé a halála,
S néki hozsannázik ott fenn szüntelenül.

(Miskolczi Csulyak Ferenc eredetileg latin nyelven írt vers)

[KÉP Tótfalusi Kis Miklós síremléke]

 

Így idézd:

Jankovics József. „Tótfalusi Miklós a magyar ugaron. A betű elvetése”. In Száz rejtély a magyar irodalomból, szerkesztette Halmos Ferenc és Katona Imre, 36–37. Budapest: Gesta Könyvkiadó, 1996.

→Eredeti közlés (PDF) Tótfalusi Miklós a magyar ugaron. A betű elvetése

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük