Aki – Zrínyit – háttérbe szorította, Gyöngyösi István, sokkal kisebb rangú tehetség, de fenntartotta és továbbfejlesztette költészetünk hagyományait, s tárgyai érdekességével, nyelve és verselése szépségeivel olyan népszerűséget szerzett, hogy másfél századon át szinte egyedül uralkodott a magyar Parnassuson. (…)

Nemcsak a közönség, költők és tudósok is gyönyörködve olvasták s utolérhetetlennek tartották. A század végén Gvadányi azt mondja róla, hogy „nála nagyobb poétát magyar anya még nem szült”

Badics Ferenc

A barokk udvari élet

Mátyás király halálával nemcsak az igazság lett „oda”, de lassan szétesett, elpusztult-halványodott az a pompás, bővérű, művészetpártoló reneszánsz udvari kultúra is, amelyet ő és követői megteremtettek, illetve felvirágoztattak. Az elhurcolt díszes kódexek, a megcsonkított és széttört szobrok, a lerombolt, földig égetett kastélyok és udvarházak, a levert vagy – jobb esetben – lemázolt freskók, a lópaták-dúlta festett kápolnák, az üszökké lett bibliotékák, a füstté vált családi és hivatali levéltárak felbecsülhetetlen forrásértékű kéziratai mind-mind a török-tatár hordák, az átvonuló zsoldoscsapatok vagy a reformáció-ellenreformáció testvérharcának áldozatai. Ugyanakkor egy homályba veszett pazar kultúra mementói is.

A nemzeti jellegű irányító központ, kulturális centrum nélkül maradt ország a királyi palota helyett hamarosan a katolikus főúri várakban – Esterházy-, Nádasdy-, Zrínyi-, Batthyány-, Pálffy-birtokokon – vagy a protestáns erdélyi fejedelem lakhelyein szervezte újjá irodalmi-művészeti életét.

A barokk kor embere különösen kedvelte az udvari reprezentációt, bár tekintetét az ellenreformáció az ég felé fordíttatta, nem vetette meg az e világi fényűzést. Díszes ruhákba öltözött, szőnyeggel, baldachinnal, belső dekorációval gazdagon ékített palotákban lakott, ötvösremekekkel dúsan rakott asztalokról étkezett, vidám és szomorú ünnepeit hatalmas díszfelvonulásokkal tarkította. Családja dicső őseit, előkelőit – igazit vagy kitaláltat – képtárak mauzóleumaiban örökíttette meg, elmélkedni tudós könyvtárszobája mélyére vonult vissza. Ha nem vadászott zajos hajtó-sereggel, külföldről hozatott ritka virágoktól illatozó, labirintussal, szökőkutakkal látványossá varázsolt kertje – amint azt Koháry István verse megjeleníti – enyhhelyén vonta meg magát.

Udvari népe élén komédiák nézésével – Florentina, Comico-tragoedia – múlathatta idejét, s zenehallgatással frissülhetett fel. Tollforgatóra is szüksége volt a reprezentációhoz: nemesi származású familiárisaival verseltette meg családi életének fontosabb eseményeit – bölcső, gyűrű, koporsó –, velük emeltetett ércnél maradandóbb emlékművet hősi tetteinek. Műveik nyomán már-már maga is az antik héroszok magasságába emelkedett. Végül is ennek az elhitetésevolt a barokk udvari reprezentáció és a szolgálatába rendelt írók-költők-művészek legfőbb feladata és célkitűzése.

Gyöngyösi mint udvari költő

A feladatot magas színvonalon oldotta meg Gyöngyösi István (1629–1704), aki a 17. századi familiáris udvari költő tipikus pályáját futotta be. Ungvárott született református középnemesi család sarjaként, Comenius sárospataki diákjából lett füleki seregbíró, majd 1663-tól Wesselényi Ferenc nádor belső komornyikja, titkára. Ura halála, s a róla elnevezett összeesküvés kirobbanása után maga is börtönbe került. Még szolgálta özvegy úrnőjét, Széchy Máriát kis ideig, ám katolizálása után megvált a családtól, s ügyvédként, illetve Gömör vármegye többször is megválasztott alispánjaként vette ki részét a megye adminisztrációjából. Még II. Rákóczi Ferenc utasításait is igyekezett végrehajtatni, s 1704 júliusában Rozsnyón érte a halál.

A régi magyar költészetnek a 19. századig talán a legjobban ismert, legtöbbet kiadott és olvasott, nagyhatású szerzője volt. Azon kevesek közé tartozott, akik – saját koruk eseményeit megénekelve – már életükben népszerűvé váltak; annak ellenére, hogy számos munkája kéziratban maradt, vagy cenzurális okok miatt csak késve láthatott nyomdafestéket, s egy részük el is veszett az idők folyamán.

Költői termékenységre, bő alkotói vénára valló életművének – a korai Ovidius-fordítások után – történeti tárgyú darabokkal alapozta meg hírnevét. Bizonyára nem véletlen, hogy mindhárom terjedelmes epikus alkotása a kortársi magyar történelem egy-egy jelentős alakjáról – egy nádor és két fejedelem: Wesselényi Ferenc, Kemény János, Thököly Imre –, a velük kapcsolatos eseményről szól (Márssal társalkodó Murányi Venus, 1664, Porábul megéledett Phoenix, avagy… Kemény János… emlékezete, 1665–1670, megj. 1693.; Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága, 1683.). Amint az sem véletlen, hogy mindhárom ének középpontjában a hősök házassága áll. Szerzőjük „megélhetését, társadalmi státusát is jórészt annak köszönhette – írta róla Pirnát Antal –, hogy kitűnően értett ahhoz, miként kell a megfelelő mitológiai apparátus alkalmazásával szerelmi házassággá stilizálni főnemesi kortársainak érdekházasságát…”.

E hosszabb lélegzetű elbeszélő költeményeiben, melyekben a krónikás ének, az eposz, tehát Tinódi és Zrínyi hagyományait folytatja és a humanista epithalamium (házasság alkalmából szerzett vers) műfaji kellékeit elegyíti, egyaránt jól tükröződnek mind politikai, mind művészeti elképzelései. Hűen követi patrónusa Habsburg-párti politikájának német ellenessé válását, ám ugyanakkor, burkoltabban hangot ad középnemesi rendi törekvéseinek is. Az eposzi kellékeket, mitológiai alakokat valósághű históriai elbeszélésbe ágyazza, de nem Tinódi Sebestyén módjára, „csupán csak a dolog valóságát” fejezi ki a „versek együgyűségével” (egyszerűségével), hanem „az írásmű ékességére és kedvesebb voltára” is figyelmezve, a poézistköveti: ,,… szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével”.

Politikai vonatkozású művet már csak egyet szerzett, a politikai programját is megfogalmazó, Esterházy Pált dicsérő allegorikus költeményt (Kesergő Nympha, 1681, megj. 1655-ben Palinodiacímmel). Ebben a két oldalról sanyargatott Magyarország síró női alakja az Esterházy család címerállatához, a kardos griffhez fordul oltalomért, s el is nyeri azt.

Már Arany János is szóvá tette híres Gyöngyösi-tanulmányában, hogy mennyire mentes költészete a felekezeti elfogultságoktól, milyen ritkán fordul elő nála a vallásos tematika. Beszédes kivétel Rózsakoszorú c. költői bravúrja, egy német jezsuita himnuszgyűjtemény átdolgozása (1690), melyben Jézus és Mária életének eseményeit jeleníti meg misztikus-elmélkedő modorban, a barokk elragadtatott áhítat szellemiségének jegyében. S míg itt szinte élvezettel számolja elő azt a pazar mitológiai témagazdagságot, amelytől a szent téma miatt búcsút vett, a Csalárd Cupidóban (1695) a szerelem veszedelmes csapdái elősorolásának örvén – a „tiszta élet Geniusát” óva – tobzódik a nyers erotikus részletekben. Ekkori pártfogója, a költő Koháry István nem is segítette hozzá a mű megjelentetéséhez, s majd csak a szerző halála utáni évtizedek olvasói élvezhették, toldozgatták-bővítgették sajátos szerzeményét.

Négy évvel halála előtt a hetvenedik életévét is elhagyó agg, beteges költő legterjedelmesebb alkotása végére tett pontot. Az Új életre hozatott Chariclia (1704) a 17. század elejéről származó, Czobor Mihálynak tulajdonított széphistóriát, a Charicleát dolgozza át. Czobor német közvetítéssel talált rá Héliodorosz szerelmi elbeszélésére, az Etiópiai történetre (Aithiopika), ám fordítása töredékként maradt az utókorra a költő Zrínyi Miklós könyvtárában. Gyöngyösi mind az eredeti görög mű, mind a német feldolgozás ismerete nélkül, saját fantáziája leleményével egészítette kerekké a történetet.

Bár alapvetően nagy terjedelmű, epikus alkotások kerültek ki tolla alól, valójában a lírai betétek, leírások avatott művészének bizonyult Gyöngyösi István. A szerkesztés és a jellemábrázolás nem tartozott művészi erényei közé – annál sikerültebbek voltak viszont pontos, aprólékos megfigyelésein alapuló természeti képei, találó hasonlatai. Rímelése, ritmikája és nyelvi erejének szintetizáló képessége méltán vívta ki a kései költőtárs, Arany János elismerését: „Mindezekben hatalmas újító – de a réginek, a megszokottnak alapján.”

Gyöngyösi István

Márssal társalkodó Murányi Venus
harmadik rész

Az váró sziveknek nincsen nyugodalma,
Az kit elboríthat szerelem hatalma,
Fárad s elméjének van sok aggodalma,
Reméllett dolgának míg nem lesz jutalma.

Elválása után az két árva főnek,
Egyre, másikra is nehéz gondok jőnek,
Nyughatatlanságot kik szivekben lőnek,
Míg módját ejthetik az rendelt üdőnek.

Ha ők nem nyugodnak, kelj fel Músám te is,
Az második után, menj harmad részre is.
Murányban Wesselény miképpen ment be is,
Beszéld el s dolgának mint szakadt vége is.

Két hasonló dolog: szerelem s vitézség,
Kiket egyaránt ér mind jó, s mint veszteség,
Vénus és Márs között van régi szövetség,
Az miként tanított errül az régiség.

A barokk udvari költészet

Amint – Rimay János szerint – Balassi sasként repült a kisebb költők, „apróbb madarak” serege előtt, ugyanúgy vágott az őket követő poéták csapata elé Zrínyi és Gyöngyösi. Ők négyen – főként Balassi és Zrínyi, s majd a századvéghez közeledve Gyöngyösi – határozták meg formai és tematikai inspirációikkal, sőt szövegeik művekbe való beépülésével is, a kortársak vagy a közvetlen utódok poézisét.

Beniczky Péter (1603–1664) köznemesi példaképe, Rimay János nyomán halad, Magyar Rhytmusok (1664) c. összeállításának istenes énekeiben az ő elmélkedő modorában szól a közkedvelt barokk témákról, a hírnévről, a szerencse forgandóságáról. Gyűjteményes kötete második egységében (Magyar példabeszédek)epigrammatikus Balassi-strófákba sűrítve az udvari élet szabályait foglalja össze. E frappáns tömörségű versezetei közmondás-gyűjtemények bölcsességeiként hagyományozódtak az utókorra.

Balassa Bálintgróf (1626–1684) mind kalandos életútjában, mind szerelmi költészetében követi rokonát, nagy elődjét. Olyannyira sikeresen, hogy egyik versét sokáig a 16. századi Balassi Bálintnak tulajdonították.

A méregkeverés, szodomitaság, fekete mágia, gyilkosság bűnének hírébe keveredett, de végül hamispénz verésért lefejezett – Babits-vers hősévé vált – Liszti Lászlót (1628–1663) a mohácsi vész ihlette történeti tárgyú, nagy terjedelmű epikus művének (Magyar Márs avagy Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete, 1653) megírására. A Szigeti veszedelemhatása alatt, Balassi-strófákban készült, Balassi-reminiszcenciákkal megtűzdelt, laza szerkezetű költemény Brodarics István történeti munkáján alapul.

A nádor Esterházy Pál (1635-1712) – Zrínyi téli hadjáratát megidéző – történeti témájú prózai műve (Mars Hungaricus, 1665), naplója mellett, s a Mária-kultusz táplálására szánt vallásos írásain kívül az udvari élet két fő műfajában, a vers- és zeneszerzésben (Harmonia coelestis) is kiemelkedő műveket hagyott az utókorra. Versei remek ritmus- és formaérzékről, a magyar régiségben oly ritka játékosságról tanúskodnak, már-már a rokokó kompozíció felé mutatva.

Az iskola- és irodalompártoló Koháry Istvánt (1649–1731) a börtön magánya tette költővé. A barokk udvari életet az udvari költészet kifejezéskészletével megéneklő versei zárják le a 17. századi líra egyik sajátos vonulatát, amelyet ő az álom-költészet egyéni leleményével gazdagított.

A 17. század utolsó harmadára a barokk udvari költészet teljesítette küldetését, s később az udvari kultúra elhalványulása miatt maga is feledésbe merült. Elévülhetetlen érdeme, hogy a reprezentációt szolgálva a magyar nyelvű szépirodalmat általános érvényűvé tette, s a magas költészet eredményeit, poétikai vívmányait az ekkor dívó közköltészet számára közvetítve széles körben terjesztette.

Kalmár is panaszol iró deákjára,
Asszonyának firkál pergamenájára,
Noha nem bízta azt az ő pennájára,
Mert nem azért vette, hogy adja vásárra.

Bíró uram későn gyön meg a tanácsból,
Ki ment már a drabant a hátulsó házból,
Melly csak most ugrott fel a paplonos ágyból,
Amikor jelt adtak neki a tornácból.

Pál mester is soká mulatoz a céhben,
Nem éri a kormánt a belső pincében,
Hol a gazdaasszonnyal ketten a setétben
Régen kóstolgatják, mi van az iccében.

Hadnagy uram is elkésett a táboron,
Amije itthon volt, mind elkölt a boron,
Minthogy a menyecske sokat jár a poron,
Azzal kellett mosni a torkát ollykoron.

Azonban nem mérvén hálni magányosan,
Más mellé dőlt sokszor, s bátrabb volt párosan,
De járt hadnagy uram annyiban hasznosan,
Hogy a lapos hasát találta puposan.

(Gyöngyösi István: Csalárd Cupido, második rész.)

 

A közlés alapja a Pannon Enciklopédia 1997-es kiadásának online verziója.
Jankovics József. „Gyöngyösi és a barokk udvari költészet”. In Pannon Enciklopédia: Magyar nyelv és irodalom, szerkesztette Sipos Lajos. Budapest: KERTEK 2000 Könyvkiadó, 1997. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyar-nyelv-es-irodalom-31D6/harom-evszazad-irodalma-3D33/gyongyosi-es-a-barokk-udvari-kolteszet-jankovics-jozsef-3E0C/
Későbbi kiadása:
Jankovics József. „Gyöngyösi és a barokk udvari költészet”. In Pannon Enciklopédia: Magyar nyelv és irodalom, szerkesztette Sipos Lajos, 2. bőv. jav., 238–239. Budapest: Urbis Kiadó, 2008.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük