Van az évfordulóknak értelmük és hasznuk. Tinódi Sebestyén halálának négy és fél százados évfordulója is meghozta valódi gyümölcsét: egész évben tartó ünneplése nemcsak az emlékőrzés, a hagyománytisztelet és a pozitív kultuszképzés, hanem az újraolvasás és újrafelfedezés, a rekanonizáció jegyében telt. Sőt, kapóra is jött az alkalom, a szükség együtt járt a lehetőséggel: az újraolvasás megteremtette az újraértelmezés, az átértékelés modern eszközeit. Az alkotó életére és művészetére vonatkozó új adatok és felismerések, az életmű alaposabb és mélyebb – mert több tudományág (történelem, irodalom- és nyelvtörténet, zenetörténet, poétika- és retorikatörténet, textológia) összefogása alapján történő – ismerete megnyitotta a terepet egy, a mai tudáson alapuló, határozottabb kontúrokkal körvonalazott, friss színekkel gazdagodó új Tinódi-kép kialakításához. Nagyon kellett már az átértékelés gesztusán alapuló, a rekanonizációhoz elengedhetetlen, a mai tudományos igényeknek megfelelő szintézisre törekvés. Elődeink oly sötétre, egyhangúan színtelenre, pontatlanra festették port réját, hogy annak kárát látta a költő magyar versszerzésben betöltött helyének, szerepének és súlyának kijelölése is. Súlyos mulasztások történtek: még az utóbbi évtizedekben felerősödött textológiai érdeklődés ellenére sem látott nyomdafestéket igényes modern kiadásban a teljes költői életmű, s néhány kísér lettől eltekintve, a szakma korábbi – elégtelen tudásra, elavult szempontokra és módszerekre, információhiányra vagy tévedésre alapozott – közhelyei ismétlődtek a szakirodalomban. Az emlékév eseményei és eddigi eredményei már jelzik: remélhetőleg megváltozik e negatív helyzetkép.

Balassi kétéves volt, amikor Tinódi meghalt. A halálát követő fél évszázad alatt költészeti forradalom ment végbe Magyarországon. Megszületett a szövegvers, elkezdődött a dallam jelentőségének fokozatos visszaszorulása, felerősödött a fikció és a kompozíció szövegalakító szerepének, kisebb és nagyobb szerkezetek tudatos szervezésének súlya. Fontossá vált a poétika és a retorika mérvadó szabályainak követése, a formai-verstechnikai megoldások, intertextuális utalások előtérbe helyezése. A dallam tagadásával, a Tinódi-szöveghagyomány ismeretében és annak felhasználásával, ám poétikai gyakorlatának elutasítása jegyében fogalmazta meg programját Zrínyi és főként Gyöngyösi. E folyamat lezajlásáról Kemény János-versének, a Porábúl megéledett Főnixnek az olvasóhoz címzett ajánlása tudósít:

 

… a poësist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek egyögyűségével.

 

Jól látható új költészeti program, beszédmód bejelentése történik Gyöngyösinél, egy másikkal, Tinódinak – a barokk költő szerint – a valóságot követő, egyszerűbb versbeszédével szemben. Hangsúlyoznunk kell, hogy az „egyögyűség” Gyöngyösinél nem azt jelenti, hogy rossz és primitív, hanem azt, hogy egy történeti kronológiai rendet követő, egyszerű, dísztelen, költői alakzatokkal fel nem ékesített, képekben-leírásokban-kitérőkben szegényes, a fikciós eljárásokat nélkülöző, puritán, didaktikus, moralizáló elbeszélés, monoton rímeléssel előadva. A kései kolléga poétikai elméletében és gyakorlatában is jelen van ugyan a históriai hűségre való törekvés – Murányi Vénuszát maga nevezi „együgyű históriám”-nak –, de a „fabulás dolgok”-ra, vagyis a fikcióra, a mitológiai történetek felhasználására, s a versek fülnek kedves, szép és jó hangzására teszi a hang súlyt: a szellemi élvezet nyújtása, a szórakoztatás a célja.

Nem iktatja ki saját költői hagyományából Tinódit, ahogy beépítette Balassit és Rimayt, dialógust folytatott Zrínyivel, s intertextuális játékot űzött az antik klasszikusokkal.

De hiszen a híradás, a tudósítás és a tanítás elsődleges funkciója mellett szórakoztatni akart Tinódi Sebestyén is, a lantos. Csak ő asztali szórakoztatóként, zenével kísért előadással a hallgatót igyekezett több szempontból is kiszolgálni, Gyöngyösi pedig az olvasó számára kínált inkább élményt. Tinódinál az éneklés és a zenélés az írói feladat előtt járt, vagy azzal legalábbis egyenrangú volt, s a kor befogadóinál, a jó zenészben vélhetőleg nem dúskáló hallgatóságnál e képességének minden bizonnyal nagy hasznát vehette. A XVI. századi főurak egy mástól kéregették kölcsön zenészeiket egy-egy (vagy több) alkalomra. (Keresztelőre, névnapra, lakodalomra.) Rendkívül fontos volt számukra az élvezetes időtöltésnek ez a módja. Zólyomi Miklós Balassi halálának évében írta Székelyhidáról Kereki Jánosnak: „Az virginást kegyelmed küldje ide, mert sem mi emberek vagyunk anélkül.” (MOL, Zichy cs. lt., P 707, 514. cs. 01929.) S valószínűleg nem csak szellemes topikus-fikciós verszáró funkciót töltött be nála a hegedűsénekekre jellemző, panaszolkodó „keletkezéstörténeti” helyzet- és állapotleírás; a zenészek ritkaságuk ellenére sem lehettek a társaság rangjuk fölött megbecsült tagjai. Nem nagyon lehetett ő sem kivétel, a maguknak „takaró” udvarbírák és kulcsárok „nem úr hírével” neki is gyakorta „bödös bort” adhattak. Az ő szemükben nem sokat jelenthetett irodalmi munkássága, ne kik valóban csak „Sebők deák” volt. Ilyen lehetett a korabeli átlagos zenész sors. Beszédes bizonyíték erre Diósi Mihály tiszttartó levele, aki Telegdinét kérte (Bereg)szentmiklós várából 1631. december 10-én, hogy figyelmeztesse fér jét, mert az állandó éhezés és fizetetlenség miatt zenészei, a cimbalmos és a hegedűs megszöktek tőle, s ő vasba veretve vitette vissza őket. E kegyetlen bánásmód azért nem lehetett minden napos, és a zenészekhez méltatlannak látszik. (Uo., 543. cs., 011679.)

Bizonyos vagyok abban – s vélekedésemben a konferenciák előadásai még inkább megerősítenek –, hogy Gyöngyösi István és Tinódi Sebestyén költészettörténeti szempontból közelebb állnak egymáshoz, mint eddig gondoltuk, s a költőelőd jelentősége a magyar versírás történetében nagyobb lesz e tanácskozások után, mint előttük volt. Alaposabban megismerjük életművét, műveinek forrásait, jellegzetességeit és kontextusát, valamint a vándor énekmondó nagy fokú poétikai tudatosságát, kiváló vers- és kötetszerkesztő képességét. Rejtett, ám itt leleplezett technikai bravúrjait, virtuóz játékosságát, humorát – s felfedezhetjük a színesebb, alkotóbb zenészi egyéniségét is. Még talán rímeinek egyhangúsága is „fülgyönyörködtetőbbé” nemesedik.

 

Így idézd:

Jankovics József. „Tinódinak híják mind ez országban”. In Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika: A 2006. évi budapesti és a kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai, szerkesztette Csörsz Rumen István, 10–12. Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó; Pro Ruralis Egyesület, 2008. http://www.iti.mta.hu/Tinodi_teljes.pdf.

→Eredeti közlés (PDF) Tinódinak híják mind ez országban

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük