A közmondásosan különös sorsú könyvek közül is kiemelkedik ez a mű, melynek első modern kiadású teljes magyar szövegét tartja kezében az olvasó.* Hogy ez megtörténhessen, közel negyedfélszáz évet kellett Darholcz Kristóf munkájának várnia. A fátumos könyvecske ugyanis egyetlen példányban maradt fenn az évszázadok során, s az is csonkán: az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kötetből egy lap hiányzik, s annak pótlására ez idáig nem történt sikeres kísérlet.

Jó ideig a rejtélyek sokaságát jelentette ez az unikum az irodalomtörténészek számára, mígnem ma már, kitartó kutatás, no meg némi filológus-szerencse nyomán vállalkozhatunk arra, hogy e titokzatos műről fellebbentsük a fátylat: válaszolhassunk a keletkezését, szerzőjét és fordítóját tudakoló kérdésekre, s a textus szövetén támadt lyukat is saját anyagával takarhassuk el.

Novissima Tuba keletkezése, szerzője és fordítója

Ifjú Darholcz Kristóf neve és – a korban szinte egyedülálló esztétikai igényű és színvonalú, talán a legvilágiasabb vallásos szövegnek tekinthető késő reneszánsz – alkotása méltánytalanul visszhang nélküli maradt. Ennek legfőbb oka valószínűleg abban rejlik, hogy az unikumokról csak a szűkebb szakma értesül. S mivel e mű a későbbiek során sem jutott újra sajtóhoz – egészen 1978-ig, amikor Komlovszki Tibor könyvforgalomba nem került miniatűr kiadványa megjelent –, a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen maradt mind az alkotó, mind pedig műve.

A Novissima Tuba új fejezetet nyit a magyarországi vallás és a morálfilozófia történetében. Vele és általa a hazai puritanizmus programadói teszik meg első itthoni lépéseiket.

Tolnai Dali János és néhány társa az 1630-as évek közepén Angliában járván, peregrinációjuk folyamán megismerkedtek az angol puritánok vallási, társadalmi, politikai törekvéseivel, s 1638. február 9-én szövetséget kötöttek, hogy tanulmányútjukról hazájukba visszatérve terjesztői lesznek a mozgalomnak.

Tolnai Angliából hazatérvén, még ugyanabban az évben meglátogatta fintai kúriáján ifjú Darholcz Kristófot. A vendégeskedés alkalmával megkérte őt, fordítsa le azt a latin munkát, amelyet a szigetországból hozott magával. Tolnai rábeszélése eredményeként a következő évben, 1639-ben meg is jelent Kassán, Schultz Dániel könyvnyomtató özvegye, Rodan Mária nyomdájában a magyar késő reneszánsz páratlan alkotása, a Novissima Tuba.

Bár a fordítás körülményeiről beszédes adatokat szolgáltat a Szenci Molnár Albertet is patronáló apának, Darholcz Ferencnek szóló ajánlás, a mű eredetije, a könyvecske szerzője és fordítója felett azonban mind a mai napig bizonytalanság uralkodott a szakirodalomban. Ez részint oda vezetett, hogy a kitűnő egyháztörténész, Zoványi Jenő és követői, az ajánlás nyilvánvaló utalásai ellenére, magát Tolnai Dalit tartották a latin szöveg szerzőjének, részint pedig oda, hogy A magyar irodalom történetének vonatkozó fejezete – melynek egyébként elévülhetetlen érdeme, hogy a Darholcz-mű igazi értékeire és jelentőségére ráirányította a figyelmet – nemcsak Tolnai, hanem valamely külföldi puritán szerző azonosításának lehetőségét is megkérdőjelezve, felveti a középkori eredet kérdését.

Való igaz, hogy a fordító nem nevezte meg a tolmácsolt kötet íróját, csak annyit árult el, hogy a magyarítást a Tolnai hozta deák eredetiből végezte, „Mellyet ő kegyelme NOVISSIMA TUBÁNAK, az az ÍTÍLETRE SERKENTŐ UTOLSÓ TROMBITASZÓNAK nevez”. Az ajánlás e kitételéből származik az a másik közkeletű félreértés, mely szerint ha maga a mű nem is, de a címe Tolnai Dalitól származik.

Ma már tudjuk, hogy az eredetin is az a cím állt, amellyel azt a puritán prédikátor illette. Az író nevét sem szándékosan hallgatta el Darholcz, önmaga előtérbe helyezése végett, hanem azért, mert azt ő sem tudhatta, sőt az is valószínű, hogy a kötet szerzőjéről az Angliát megjárt Tolnai sem rendelkezhetett információkkal.

Az eredeti Novissima Tuba ugyanis Musophilus álnév alatt jelent meg. A címlapon pedig ez olvasható:

NOVISSIMA TUBA.

Libellus,

in sex Dialógus apprimè

CHRISTIANOS,

digestus.

Surgite mortui, et venite ad

judicium.

LONDINI,

Excudebat Félix Kyngston. 1632.

Ki rejtőzik vajon a Musophilus pszeudonim mögött? Erre, a magyar irodalomtörténet-írást – az álnév ismerete nélkül is – évtizedek óta foglalkoztató kérdésre viszonylag egyszerű a felelet – Angliából. Londoni kutatásaimnak már az első napján sikerült a szerzőt azonosítani, s a Novissima Tuba kiadástörténetét felgöngyölíteni.

Félix Kyngston londoni nyomdász 1632-ben Musophilus szerzői álnév alatt bocsátotta ki a Novissima Tubát, Richard Brathwaith művét. A kötet sikerére utal, hogy egy év múlva napvilágot látott új kiadása is, sőt 1635-ben már verses angol fordítása – J. Vicars munkája – is elhagyta a sajtót The Last Trumpet: or a Six-fold Christian Dialogue tükörfordítás-címmel. S e században még egy edíciót megért a könyv: 1658-ban Brathwaith Lignum Vitae című írásával egy kötetben újra kiadta e művét is.

E többszöri megjelenés ellenére a magyaréhoz hasonló, különös sors jutott az eredeti Novissima Tubának is. 1632-es első kiadásából egyetlen példány lelhető fel a londoni British Library állományában. Az angol verses változat ritkaságára is külön bejegyzés hívja fel a figyelmet.

A szerző, Richard Brathwaith (1588?–1673) nem ismeretlen az angol irodalomtörténetben, s noha nem korszakos jelentőségű alkotó, rendkívüli termékenységével, műfaji sokoldalúságával tisztes helyet foglal el a 17. századi angol irodalom művelőinek sorában. Irt szerelmes verseket, pasztorálokat – gazdag klasszikus utalásanyaggal. Fiatal korában színdarabokon is dolgozott, melyek, ha nem maradtak is fenn, a drámai forma gyakorlatát átmentette belőlük későbbi politikai szatíráiba. Ez utóbbiakat ugyancsak előadásra szánta, színpadi utasításokkal is ellátta, de erős prózai jellegük miatt valószínűleg előadatlanok maradtak. Említésük e helyütt azonban igen fontos: a színpad felé mutatnak a Novissima Tuba dialógusai is, a margináliák a színpadi utasítások csökevényeit hordozzák magukban, s a szereplők száma is több a dialógusban megkívántnál. Brathwaith műveinek többsége – csak a fontosabbakat számba véve, harminc körül járunk –, a Novissima Tubához hasonlatosan, erkölcsi oktató-nevelő célzatú munka, mely írásaiban „olyan jellemideált teremtett a puritánok számára, amely jó tulajdonságokban bővelkedik, s minden tekintetben a vallási előírások talaján áll” – írhatta joggal Matthew Wilson Black, Brathwaith eddigi egyetlen monográfusa.

A szerző azonosítása után még az a kérdés is válaszra vár, ki volt a fordító, Darholcz Kristóf, s miért épp őt bízta meg e munkával Tolnai. Sajnos, a korabeli hazai viszonyokra igen jellemző, hogy az angol szerző életrajzi adatai közül sokkal többet kideríthetünk, míg a magyar fordítóról fáradságos munkával is alig tudunk meg valamit.

A Sáros megyei Darholcz család méltán híres irodalmunk történetében. Három generációja is részt vállalt a 16–17. századi magyar irodalom művelésében-támogatásában. Fintai és hilyói udvarházuk a késő reneszánsz udvari kultúra egyik felvidéki központja lehetett, élén Tolnai Balogh János udvari pappal, kinek költészetét a kortársak igen nagyra becsülték. Idősb Darholcz Kristóf maga is literátor: a Balassi fivérek halálára epitáfiumgyűjteményt szerkesztett. Rimay János „Pallas amaz ivadékai” közé sorolta őt, akiknek barátságára büszke. Bocatius János neki dedikálta könyvét. Néhány levelének másolata fennmaradt Máriássy András leveleskönyvében, ezek élénk stílusú, ízes levelek, tudós színt kölcsönöznek nekik a latin verssorok, klasszikus utalások. 1597-ben írja a címzettnek, küldje hozzá a fiát tanulni, „Jó kedvvel, szeretettel hozzám veszem, jó Mesterem vagyon, ki az fiamot tanítja. Itt deákul és magyarul is egyszersmind tanulhat…”

Az 1602-ben elhunyt Darholcz Kristóf fia lehetett Darholcz Ferenc. Irodalmi munkásságáról nincs tudomásunk, az ő nevét – Szepsi Csombor Márton szerint – márványnál, ércnél és kőnél beszédesebben és maradandóbban őrzik a neki dedikált művek. Szepsi Csombor eufemizmustól sem ment jóslata beigazolódott: Darholcz Ferenc nevét az anyagi támogatása révén elősegített könyvek ajánlásai tartották fenn az utókor megbecsülésére. Nemcsak Szenci Molnár Discursus de summo bono-fordítását ösztönözte, hanem családjának oly mérvű támogatást nyújtott, hogy még lánya kiházasítását is abból tervezte a „zsoltáros ember”. A már idézett útirajzíró, Szepsi Csombor Márton azzal hálálta meg patrónusa kegyét, hogy Ketzer András mellett neki ajánlotta Europica varietasának Németország-fejezetét. Miként Frölich Dávid az 1637-es lőcsei kalendáriumot. Végül az 1639. január – Boldogasszony hava – 12. napján befejezett ajánlásában neki dedikálja a Novissima Tubát fia, ifjú Darholcz Kristóf is, megköszönvén, hogy „kegyelmed nevelt, taníttatott, költött reám, s maga is tanított”. E jó emlékű mecénás halála az 1640. január 19-én kelt végrendelete és 1640. július 5. közé tehető, amikor is e végrendelet „végben vitelére” már összegyűltek: az özvegy, Monaki Erzsébet, a két fiú, Ferenc és János. Valamint lányuk, Kata, ki ekkor már Dessewffy Istvánnéként szerepel.

A 17. század tízes éveiben születhetett a hagyományos névadás szerint a nagyapa nevét öröklő ifjú Darholcz Kristóf. Róla eddig mindössze annyit tudtunk bizonyosan, hogy Darholcz Ferenc fia volt, s 1638-ban Fintán Tolnai Dalitól megkapta a Novissima Tuba eredetijét, s még ugyanebben az évben le is fordította, mert 1639 januárjában már a dedikációt is befejezte. A Novissima Tubán kívül nem ismerünk egyéb művét, s a szakirodalmi várakozással ellentétben kétségtelen, hogy valóban ez az egyetlen irodalmi mércével mérhető alkotása. 1639. január 12-én maga vallja meg az efféle munkában való járatlanságát: „Kit mikor elolvastam volna, elsőben is erőtlenségemet, azután szokatlanságomat és efféle derekas dolgokhoz való méltatlanságomat gondoltam…” 1640. július 5-én pedig már őt is és feleségét is néhaiként említik! A már idézett Darholcz Ferenc-féle testamentum végrehajtásakor Korláth Ferenc volt „néhai Darholcz Kristóf uram árvájának”, Istvánnak képviselője, „aki szegény anyjatul, Korlath Sophiatul maradott”. (Egy 1643-as szerződés szerint István Darholcz Kristóf első feleségétől, Bánffi Klárától származott.) E két dokumentum alapján tehát nemcsak eleddig ismeretlen életrajzi tényekhez – születés és halál megközelítőleges dátuma, a két feleség neve, gyermekének neve – jutottunk, hanem a valószínű irodalmi tevékenységet is behatárolhattuk.

Vajon miért tartotta ezt a minden bizonnyal művelt, feltehetően domidoctus ifjút a világot járt Tolnai alkalmasnak a fordítás elvégzésére, miért nem vállalkozott arra maga, vagy mi okból nem jelölt ki paptársai közül valaki arra érdemeset?

A feleletet ezúttal is Darholcznál kell keresnünk, de csak akkor válik világossá utalása, ha a Novissima Tubát összevetjük az ugyanazon évben Debrecenben kibocsátott műfajrokonával, a meghalás művészetére tanító ars moriendivel. Ekkor jelent meg, immár második fordításban egy „igazi” ars moriendi, Joachim Beust A jó és boldog kimúlásnak mesterségéről írott munkája, Illyésházi Gáspár fordításában. E mű, a Novissima Tubával ellentétben, nem készült szépirodalmi igénnyel; összekötő szövegrészei és idézetgyűjteménye szigorúan szelektál: a Bibliából és klasszikus egyházi szerzőktől, egyházatyáktól vett mondásokkal teljes. Ezzel szemben a Novissima Tuba szépírói példázat, pogány auktoroktól, szépíróktól és filozófusoktól kölcsönzött idézetei valóban csak a laikus – szerző és fordító! – tollára illettek. Ezért írhatja Darholcz: „meggondolván azt, hogy ilyen kicsiny dologgal derekas tudós ember bajlódni szégyenlene, sőt mocskolódásnak tartana” – ezen ékes stílusú, a szépirodalom regiszterébe tartozó mű fordítása inkább az ő kevésbé tudós pennájára méltó. Ugyanakkor a korabeli olvasó számára a szövegből az is kitetszhetett, hogy szerzője világi ember volt, teológiai érdeklődése és tájékozottsága a Novissima Tubában nem terjed túl a Biblia alapos ismeretén – annál bőségesebben kamatoztatja viszont antik műveltségét.

A Darholcz-fordítás nyelvezetének világi becsét akkor mérhetjük fel igazán, ha megvizsgáljuk a 17. században Angliából hozott vagy angolból fordított művek lajstromát. A nyelvtankönyveken kívül szinte kivétel nélkül egyházi írók teológiai munkáival találkozunk.

A műfaj, az eredeti és a magyar fordítás viszonya, a stílus

Az 1630-as évek második s az 1640-es évek első felének magyarországi könyvtermése azt mutatja, hogy különösképpen felélénkült az érdeklődés a négy végső dologgal foglalkozó traktátusok, elmélkedések: az ars moriendik iránt. Pontosabban szólva a „jól és boldogul való meghalás”-ra kiérdemesítő, erényes életvitelre oktató-vezérlő kalauzok voltak a keresett könyvek. Erre enged következtetni, hogy gyors egymásutánban látott napvilágot Medgyesi Pál Bayly-fordítása, a Praxis Pietatis (1634, 1638, 1640, 1641, 1643 stb.), Iratosi János két Perkins-átültetése, Az ember életének bódogul való igazgatásának módgyáról, valamint a Patika szerszámos bolt… Az jól és bódogul való meghalásnak módgyáról való tanitás (1637, 1641) címmel. Az 1639-es esztendő a már említett két fontos művel gyarapította a sort: Illyésházi Gáspár kiadta a Kézben viselő könyv: A jó és bódog kimúlásnak mesterségéről című Beust-fordítását – nem kisebb fordító, mint Magyari István munkáját ismételve meg ezáltal. S mint már láttuk, ugyanezen évben hagyta el a sajtót Kassán ifjú Darholcz Kristóf Brathwaith-magyarítása is, Ítíletre serkentő utolsó trombitaszó alcímmel.

Nem lehet kétséges, hogy az azonos érdekű könyvek – fordítások – számának ilyen mérvű hirtelen emelkedését a reneszánsz válságperiódusában bekövetkező elbizonytalanodás, a túlvilág felé fordulás, s ennek megfelelő visszahatásként a sztoikus-manierista életbölcselet, valamint a készülődő puritán erkölcstan jelentkezése – nálunk: egymást erősítő fázisegybeesése okozhatta.

A magyar szakterminológia a négy végső dologgal foglalkozó késő reneszánsz-manierista protestáns ars moriendik között tartja számon a Novissima Tubát, de eredetét a középkorban virágkorukat élő ars moriendik és haláltáncok szövegére vezeti vissza. Ha a műfaj általános sztereotípiáira, a haláltáncokban és az úgynevezett vadomori (elmegyek meghalni) szövegekben megjelenő toposzaira, formai jegyeire nézve elfogadható is e feltevés, az eredeti latin példány ismerete nélkül is fel kellett volna fedezni a magyar szövegben ugyancsak megtalálható antik utalásokat, auktoridézeteket, melyek megléte sugallhatta volna a datálás terminus post quemjét. Kimutathatta volna, hogy a mű a reneszánsz azon periódusában született, amikor az evilágiság, a humanizmus eszményei sorra megkérdőjeleződtek, s a túlvilág felé forduló barokk előrenyomulása ment végbe. De hogy ezen alkotást még nem hatotta át teljesen a barokk szemlélete, arra talán az is bizonyíték, hogy belőle teljességgel hiányoznak a „pokoli gyötrelmek hátborzongató víziói”, amelyek részletezésébe a barokk szerző oly kedvtelve merült el. A Novissima Tuba szerzője inkább a mennyország – igen földi – örömeiben mártóztatta meg hősét, amelyeknek bemutatása viszont igen ritka és fantáziátlan a barokk művek lapjain. (Aminthogy a figyelmes elemzés a szöveg születésének helyére mutató felszín alatti vonatkozásokat is feltárhatta volna, s akkor nem gyanúsította volna Tolnai Dalit vagy a fordítót. Hazai szerző aligha írhatott le ilyesféle mondatot a vágy állhatatlanságának jellemzésére: „ha az tengertül távol vagyok, az halat számtátva kívánom, ha közel, megutálom.”)

Az angol szakirodalom a Novissima Tuba-féle műveket a courtesybook vagy még inkább a conduct-book elnevezéssel illeti, mely terminus Országh László szótára szerint az istenes és tisztességes élet vezérkönyveként fordítható magyarra. S valóban ez a cél, ez a műfaji ideál lebeghetett inkább Brathwaith előtt, semmint a kegyes meghalás doktrínáját tételesen, szárazon oktató, tudóskodó ars moriendi. Brathwaith arra próbálta rávezetni olvasóját, hogyan kell az evilági élettel kiérdemelni a kegyes meghalást s a mennyország üdvösségét. S mire a végső konklúzióhoz eljut – „Ez világon úgy kell élnünk, hogy mikor az Test az koporsóban az férgektül kezd rágatni, az Lélek vigadhasson, az szentekkel az egekben” –, számos tételben foglalja össze a puritán és azzal sok ponton érintkező neosztoicista életeszmény főbb elveit. (69.)

E tekintetben tehát a Novissima Tuba – és szerzője – nagyon közel áll az angol puritanizmus legfőbb és leghíresebb conduct-book szerzőihez: William Perkinshez és Richard Baylyhez. Az ember életének bódogul való igazgatásának módgyáról címben megfogalmazott program (Perkins), valamint a „mint kellyen az keresztyén embernek, Isten és a maga igaz isméretiben nevekedni, életét naponként az ő félelmére intézni, csendes lelki esmérettel költeni, és futásának el-töltése után, bódogul végezni” (Bayly) útmutatás ugyanazt az „éllyetek jól, úgy lészen osztán az ti halálotok is jól” életelvet oktatja, mint a Novissima Tuba. Csak azok retorikailag az oktató beszéd, az intés, a traktátus kánonját követik, szerkezetük darabosabb, a szépírói megoldásoknak híjával vannak, mivel „derekas tudós” művükhöz azt a szerkesztésmódot, nyelvet és stílust érzik megfelelőnek a szerzők.

Richard Brathwaith viszont szépírói tudatossággal és igyekezettel, módszerrel és stílusban példázatot tár az olvasó elé. Tételesen és közvetetten is ugyanazt az életmodellt sugallja. Szerinte az Istennek tetsző, kegyes élet elkerüli a Bűn és a Világ csapdáit; a szempillantásnyi gyönyörrel szembeállítja a gyötrődés örökkévalóságát. A jelen helyett a jövőre szegezi tekintetét, az evilági szolgálat helyett a túlvilági élet előkészítésére kell törekedni: alázatossággal, szent, feddhetetlen élettel, jó erkölcsökkel, jóságos cselekedetekkel. Istennek kedves élet az, mely a jelenvaló világtól megidegenedik, az udvari örömöket elutasítja – vallja lépten-nyomon mind a puritán, mind a neosztoikus életelv hitvallását. „Halld meg, mi leszesz? Angyali az egekben, ha szent itt ez földön” – mondja Brathwaith, de mondhatná akár Perkins is. (95.) Áttételesen és közvetlenül – a helyes életmód követtetésével és a helytelen megutáltatásával – ugyanazt a célt szolgálja. Tollát nem vezetik felekezeti elfogultságok, katolikus és protestáns hívő egyaránt eljuthat ezen az úton az üdvösséghez. Jól látta meg Tolnai és Darholcz, hogy ez a mű – mint apjának szóló ajánlásában írja – valóban „minden lelki idvössége kívánó keresztyén embernek minden állapatját leírja”, s hogy „minden keresztyén embernek utolsó órájára tartozó dolgokot látván, hogy mind másnak s mind magamnak hasznosok” – gyakorlati haszna ígérkezik a fordításnak.

Tolnai Dali János propagátori képességeiről árulkodik, hogy kitűnő érzékkel talált rá arra az irodalmi alkotásra, amellyel a legkevésbé radikálisan terjesztheti a puritán eszmét és szellemet, morált és életideált. A legkevésbé radikálisan, hiszen Brathwaith írása egyelőre csak a szubjektív szférára irányul. Nála a puritánok társadalmi-politikai és egyházszervezeti újító törekvései még nem jelentkeznek. Igaz, így is olyan forradalmi gondolatot kölcsönzött irodalmunknak, amely évszázadokkal megelőzte a méltán híres és sokat idézett Csokonai-sorokat: „Mihelyen megszűnnének ezek az két igék, az Enyim és Tied, mindjárt nem lenne annyi egyenetlenség ez világon.” (35.)

A hazai viszonyokban éppen csak tájékozódó prédikátor azt is észrevette, hogy az erkölcsök puritán szellemű tisztításában Közép-Európában is jól lehet építeni a keresztény morálfilozófia főbb tanításait átvevő neosztoicizmus által előkészített talajra. S programjához megtalálta az alkalmas fordítót is Darholcz személyében, akinek szövege a „magyar szó ékes folyásában” felér az általa méltán megcsodált eredetivel. Tolnai propagandamunkája – Séllyei Balogh István üdvözlő versének tanúsága szerint – elsősorban a klérust vette célba:

Mellyel tanítókat
Ösztönöz tisztekre,
Hogy felserkenjenek
Ők is effélékre.

Az ő megnyerésük elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy az új tanok a „község”, a hívek lelki életét ténylegesen reformálják. További alapos műfaj- és szövegvizsgálat feladata eldönteni, hogy jogos-e az ars moriendi műfajmegjelölést a Novissima Tuba esetében fenntartani, vagy át kell-e vennünk, akár lefordítva is, az angol terminus technicust: conduct book. Mindenesetre számos érv támasztja alá, hogy a mű ars moriendiként is értelmezhető, amint azt irodalomtörténeti kézikönyvünk vonatkozó fejezetében Pimát Antal kifejtette. A Novissima Tuba az ars moriendikre oly jellemző négy végső dologgal természetszerűleg foglalkozik. A szerkezet szintjén azonban ez nem a kor szokásos didakszisával, hanem művészi áttétellel megy végbe. Csak a mélystruktúra, a metaforikus szerkezet, az utalások bonyolult és finom rendszerének feltárása és alapos nyelvi elemzése alapján sejthető meg az ascensio művészien árnyalt sugallata, amelynek kedvéért tulajdonképpen az egész dialógus íródott.

„Vallásos moralitás, érzékletesen hirdetett életszeretet, a világi örömök, életforma, udvarlás, társasélet számos, költőien megidézett részletével, a kegyes élet méltó jutalmaként a mű végén bemutatott mennyországi boldogság: a Novissima Tuba különös, heterogén voltában is egységes világának fő alkotó elemei” – állapítja meg Komlovszki Tibor erről a szerkezetbe rejtett, metaforikusan kifejtett ascensióról. Richard Brathwaith nem kívülről hozzárendelt, lineáris képletet ad az Istennek tetsző kegyes élet megjutalmazásáról, hanem lelki folyamatot ábrázol, vívódásokkal, belső harccal: a Lélek győzelmét a bűnös Test felett.

E pszichológiai küzdelem fázisai az egyes beszélgetések.

1. A Halál legyőzi ugyan a Testet, de a Lélekkel nem bír. (I. beszélgetés)

2. A Testet a kegyes halál érdekében legyőzi a Lélek: a Test visszautasítja a Világ csábításait. (II. beszélgetés)

3. Az Ember a „Kisbíró”, a Lelkiismeret révén megismeri a Bűnt, s a „Bűn isméreti az idvösségnek kezdeti”. (III. beszélgetés)

4. Az Ember „istenes szándékot kezd”: a Bűnt nem fogadja többé be – ám ez csak akkor valósulhat meg, ha a Lélek elhagyja a Testet: azaz bekövetkezik a Halál. (III–IV. beszélgetés)

5. Ezek után már Isten magához szólíthatja jegyesét, a Lelket – ítéletre. (V. beszélgetés)

6. Az ítélet következménye az istenes élet jutalma: belépés Isten Városába, vagyis az üdvözülés, a mennyország. (VI. beszélgetés)

A beszélgetők a szerző mondandójának vannak alárendelve: szócsövek ők, a szerkezetnek megfelelően. Közülük ezért a Halál, a Lélek, a Lelkiismeret stb. statikus, egysíkú, míg a Test a maga vívódásával, bűnre hajló, de az üdvösségre is kacsintó gyarlóságával összetett, emberi figura, a konfliktus igazi hordozója.

Látványos lenne, de tekintsünk el tőle, hogy a halálköltészet megannyi rokon vonását, azonos képi-allegorikus megoldásait az ókortól a középkoron át a barokkig felidézzük, párhuzamba állítsuk. Topikus jellegük miatt nincs értelme a közvetlen hatás keresésének. A klasszikus haláltáncok, vadomorik, ars moriendik számos elemét közhelyessé süllyesztette a versben és prózában elmondott halotti búcsúztatók, epitáfiumok – verses sírfeliratok –, halállal-pokollal fenyegető templomi prédikációk tömege. A vándormotívumok át- meg átszövik a 16–17. század képzőművészetét és irodalmát.

A téma általános emberi, mint a szövegek maguk is hangsúlyozzák, „mindenekkel köz az halál”, személyválogatás nélkül lekaszál ifjat és vénet, nőt és férfit, egyházit és világit, s nincs tekintettel a társadalmi hierarchiára sem: juhász kunyhójába és király palotájába egyaránt ellátogat. Ezért a róla szóló irodalom népszerűsége, hogy a magas költészettől a ponyváig fenyegessen, riasszon, irtóztasson – hátborzongatóan, de szórakoztatva. S mindeközben neveljen, tanítson.

A halálirodalom tengeréből, a Brathwaith-nél megjelölt források közül is csak a két legfontosabbra hívjuk fel a figyelmet. Augustinusra és Senecára. Akkor is az ő ez irányú munkásságuk szintetizálódik a Novissima Tubában, amikor az külön hivatkozással nincs jelölve. Az Isten Városa előképét – vagy előképeinek egyik legfőbbjét – Augustinus földi Civitas Deijében lelhetjük fel, amiként a neosztoikusok által előszeretettel forgatott Erkölcsi levelek és Vigasztalások halált józanul fogadó s azt a földi élet gyötrelmeitől megváltásnak tekintő Senecája is állandóan visszhangot kap Brathwaith szavaiban.

Ami szépet s jót a magyar Novissima Tubáról a szakirodalom eddig megállapított, abból számos dicséret az eredetire is visszaháramlik. A jól pergő dialógusokban megjelenő ügyes kérdések és a válaszok logikus okfejtése, a didakszis Szküllájának és Kharübdiszének ravasz kikerülése, a hatalmas irodalmi emlékanyag hasznos mozgósítása, a szerkesztés telitalálata – mind-mind Brathwaith tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Műve színvonalát és modernségét jelzi az is, hogy túl tudott lépni az élet-halál problematikán, s korának más filozófiai kérdéseire is kereste a választ. Miként a késő reneszánsz emblematikus ábrázolásaiban annyian, ő is vizsgálja a szerencse szerepét az ember sorsának alakulásában, az Időnek – Szent Ágoston nyomán – pedig szinte önálló kis esszét szentelt.

Szerencsére nem esett önmaga csapdájába Richard Brathwaith. Stílusa eltér attól a puritán stíluseszménytől, amelyet a Novissima Tubában megfogalmaz és követendőnek tart: „Az orátorok nem oly ékesen, mint rendesen, tisztábban mint bátran szólásra viselnének gondot, nem ékesgetnék úgy szavokot az retorika ékességivei, mint az szentséges dolgokkal.” (108.) Ő igenis ékesgeti szavát a retorika ékességivei, stílusa választékos, elegáns. Saját szövegébe zökkenők nélkül illeszti a vendégszövegeket és -gondolatokat. Gyakran él a képes beszéd, a metaforikus kifejezésmód esztétikai lehetőségeivel. Példái mindig találóak, leírásai plasztikusak. Legbonyolultabb mondatszövevényei is világos logikájúak, igazi olvasói élményt nyújtanak. Nem szolgálólány az ő szövege, dogmák nem kötik földhöz. És mégis hatékonyan szolgálja a hit és vallás célkitűzéseit.

Darholcz Kristóf fordításának irodalmi kvalitásairól, magyarításának helyi színeiről és ízeiről, prózájának Balassi és a széphistóriák nyelvén csiszolódó iskolázásáról már jó néhány észrevétel, megállapítás született – az eredeti ismerete nélkül…

Amíg Brathwaith teljes latin szövege nem áll rendelkezésünkre egy minden kérdést tisztázó tudományos igényű kiadás részére, addig csupán „kutatófúrások” metszeteinek segítségével adhatunk képet az eredeti és a magyar szöveg viszonyáról, Darholcz fordítói munkamódszeréről és képességeiről, a hazai viszonyokra való alkalmazás mértékéről.

Már elöljáróban szeretném – néhány szövegminta idézésével – szertefoszlatni azt a hiedelmet, miszerint a Darholcz-szöveg valamiféle sajátosan magyar reneszánsz, késő reneszánsz életstílust, intellektuális légkört örökített volna meg. Mint az a latinnal való egybevetésből kiderül – ebben nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Pirnát Antalnak –, a kritikus helyek gyanús szövegrészletei, adaptálásnak tűnő megoldásai mind megtalálhatók Brathwaith-nél.

Az egyik ilyen előszeretettel idézett részlet: „Igazán s szabadosán megvallom, hogy a paráznát mindenkor velem hordozom, ha penig olyan kedvem szerint való találkozik lenni, az ki az én ölelgetésimet méltán megérdemli, szőnyegekkel bevont, szerelmes gyönyörűségekkel teljes ágyasházamban viszem, avagy ha másképpen kívánja az alkolmatosság, az víg lakásnak eredünk, szép szerelmes tréfa beszédekkel élünk, közönséges játékokat csudálunk, avagy ha mikor lehet, az szép virágokkal ékesült hüs mezőn által ölelkezve egymás kezét fogjuk, s úgy sétálunk, az fáknak hajára metéljük nevünket, s úgy fajtalankodunk. Ezeket megúnván, az szép kiterjedett fáknak gyönyörűséges, híves árnyékiban az zöld pázsiton heverünk avagy ellenünkben építtetett szép hajlékokban megyünk be, s testünkben úgy hűvülünk és így enyhítgetem életemet.” (30–31.)

Ugyanez latinul így hangzik: „Lepidè fatebor & liberé, maechum semper mecum habeo. Si talem autem invenero, qui amplexibus meis vere dignus habeatur, ad cubiculum duco, tapetibus nitidè instructum, amatoriis delitiis plenum; aut si alio Cupido trahat, indulgemus epulis, narramus amatorum fabulas, publica spectacula invisimus; aut si in apricis campis, elegantiis Flóráé ornatis, perambulare juvet, ibi manu in manum, brachio in brachium innexis, lasciva lascivis mutuò retorquemus, aut in corticibus arborum nomina inscribimus; Hisce defatigati, sub opaciore arbore, laetiore umbrâ ac redolentiore fronde gratissimâ discumbimus; vel in Baias ex proposito paratas intramus, ubi leuiora nostra reficiuntur membra: – & sic demulceo vitám.”

Darholcz, mint látható, a mitológiai utalásokat lefaragta, de szembetűnően törekedett a szöveghű fordításra. (Legfeljebb a fürdőház körülírása gyanús.) Tehát inkább angol, vagy feltehetően még inkább nemzetközi reneszánsz – s így, mint például a szerelmesek nevének fába vésése, ami Balassi Szép magyar comoediájánák is fontos motívuma –, egyben antik toposzok átörökítése ment végbe a fordítás során.

Részmegoldások, apró momentumok, a szinonimák megválasztása, a magyar reneszánsz lírai és epikai szöveghagyomány motívumainak, terminológiájának felbukkanása a műben természetesen nem mond ennek ellent, viszont a fordító leleményességének, irodalmi ismeretei automatizálódásának megbízható visszajelzései. „Eredj most is, kövessed azokot, csak énnekem hagyj békét. Mert ugyanis az én húrnyomogatni gyengén hegedűhöz termett ujjaim miképpen illethetik az te hideg tetemeidet? S az én verőfényen aranymódra tündöklő, különb-különb virágokkal és gyönyörűséges illatokkal ékesített hajaim miképpen szenyvedhessék sas körméhöz hasonló ujjaidot? Ez az én tavaszi első virágokkal megékesített széles sima homlokom az te hideg kezeidtül mint nyomattathatik le? Avagy hóhoz hasonló, szerelmes ölelgetésekre termett fejér karjaim jég módú hideg karjaid alatt miképpen fogyhassanak el? Táncra gyors lábaim miképpen szállhassanak az sötét sírban? Végezetre, az én nézésére méltó, szerelemhez való gyenge testem miképpen rothadna meg, szoros helyen valami rossz edényben?” (20.)

Erre a szellemes és nyelvileg-képileg vérbő reneszánsz ellentétező kérdéshalmazra, mely távolról az Énekek énekét is felidézi, a Halál is hasonló „agyaskodással” válaszol. „Fogd meg az nyelvedet, mert keveset használsz véle. Bár gyenge ujjaid gyémántos gyűrűkkel ragyogjanak, kecskeszőrnél véknyabb hajaid arany módra tündököljenek, tavaszi első virágokkal ékesült széles sima homlokid el ne nyomattassanak, az te fajtalan lábaid az bévött közönséges tánchoz szokjanak. De az te gyenge bőrödnek külső részei és minden szépségi engem könyörületességre nem indítanak. Ugyanis azért írnak engemet megholt s elrothadott embernek hasonlatosságában egy kaszával, fül, orr és szemek nélkül, csak csontbul állónak, mely képírók mestersége noha nem szinte szép, de oh mely igen nagy, s rakva titkos, mély értelemmel!” (20–21.)

Ahol feltűnően emelkedett a magyar szöveg, ott rendkívül költői a latin is! A szinte prózaversben vagy inkább rímes prózában fordított mennyországi jelenet ékes folyású magyarságának megfelel a latin szárnyalása is: „De nyújthatsza kezed ékes termetű húgom, s beviszlek igen szép gyöngyökkel tündöklő házban, sok jó borokkal teli pincékben, szent gyönyörűségekkel bővölködő újító helyekben, az hol az kívánság nem nemz vétket, az megelégedés nem szerez megúnást, meg nem unatkozik, az ki eszik, az mi megétetik, az sem fogyatkozik meg, az hol megelégedik az te elméd, Istenes gyönyörűségnek sebes folyásával, megrészegül szíved az Isteni szeretetnek józan részegségével. Itt vadnak az eleven kutak, kies völgyek és kertbeli gyönyörűségek. Az kegyelem reá érkezvén rakással vagyon ott az boldogság, az nyájasságnak ágyasháza és felettébb bővölködő vigasság. Ez drága kenetek hegyérül és az égbélieknek tükörébül meglátod az dicsőségnek ékességét, az szentek fényességét és az királyi hatalomnak tisztességét. Ez békesség kikelő révén bátorságnak kebelében az munkátul nyugodalom, az ellenségtül békesség, az újságok gyönyörűsége, az örökké valóságnak bátorsága, az Isten látásának kedvessége és édessége vagyon.” (106–107.)

Brathwaith-nél ellenőrizhetjük: Darholcz stílusban is fel tudott nőni az eredetihez: „Sed praebe manum, speciosa Soror, deducemus te ad habitacula gemmis resulgentia; in cellaria optimis vinis diffluentia; in refectoria sacris delitiis redundantia: ubi nec desiderium poenam generat, nec satletas fastidium parit: ubi nec fastidiet qui manducat, nec deficiet quod manducabitur: ubi replebitur mens tua torrente divinae voluptatis: inebriabitur cor tuum sobria ebrietate divini amoris. Hîc fontes sunt vivi, valles amaenae, hortorum delitiae. Ibi cumulus felicitatis, superveniens gloria; thalamus festivitatis, superabundans laetitia. Ab hoc monte aromatum, Specula coelestium, videbis gloriae decorem, Sanctorum splendorem, & regiae potestatis honorem. In hoc portu pacis, Sinu Securitatis, est requies à laboribus, pax ab hostibus, amaenitas de novitate, securitas de aetemitate, suavitas & dulcedo de Dei visione.” Bár a kötetben talán túl gyakran is használt, így értékét-töltését vesztett gyönyörűség itt is kétszer előfordul, azt Darholcz javára kell írni, hogy az elvont fogalmakkal is meg tudott birkózni, s a „sobria ebrietate” oximoronját sikerült a józan részegségbe átmentenie.

Vannak Darholcz számára lefordíthatatlan szójátékai, utalásai az eredetinek (például: „maechum semper mecum habeo” – „az paráznát mindenkor velem hordozom”), míg másutt a magyar szöveg kerül fölébe amannak, gazdag alliterációival, választékos szinonimahasználatával: „Quam breve momentum est quod delectat, aeternum quod cruciat!” – „Mely rövid szempillantás legyen, az ki gyönyörködtet, s örökké való, az ki gyötrődtet!” (83.)

Ahol a latin homályos, ott a magyar sem teremthet világosságot, hacsak kényszeredetten nem. Elvétve akad a mutatványban olyan hely is, ahol Darholcz Kristóf nem értette, vagy félremagyarázta az előtte fekvő szöveget, s maga keltett ezáltal homályt: „Mors est portus malorum perfugium aerumnosae vitae, effugium miseriarum.” – E Seneca-utalás portus ’kikötő’ jelentésű szavát Darholcz a porta ’ajtó’ jelentésűvel cserélte fel. Még néhány kisebb-nagyobb tévedést-félreértést is felróhatnánk; e helyütt nem feladatunk, s csak a teljes szövegegybevetés elvégeztével nyer majd értelmet.

Még egy filológiai tényre utalnunk kell azonban. Amint már esett róla szó: az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött unikum példányból – mely valaha Semsei Miklós birtokában volt, az ő possessor-bejegyzését hagyományozván ránk – hiányzik az V. beszélgetés végét s a VI. beszélgetés elejét tartalmazó lap. (Emiatt többen úgy vélték, hogy a címlap hat beszélgetést jelez, ám valójában csak öt található a könyvben.) A hiátus pótlása részben megoldódott akkor, amikor az eredeti latin munka előkerült, szöveghű modern fordítással gyakorlatilag, ha nem is teljes hitelességgel, eltüntethető lett volna a lyuk. 1982 májusa óta azonban végérvényesen levehető a napirendről e kérdés. Hiteles Darholcz-szöveggel egészíthető ki a Novissima Tuba! Rábukkantam ugyanis a Novissima Tuba 1639-es kassai kiadásának egy 18. századi kéziratos másolatára, melynek segítségével a művelet tudományos igénnyel elvégezhető. Ezt szövegkiadásunkban meg is tettük, ezért mondhatjuk, hogy az első, teljes szövegű magyar Novissima Tubát adjuk az olvasó kezébe.

Láttuk: Darholcz tartalmilag a latin szöveg hű követésére vállalkozott. Ugyanezt tette a forma tekintetében is. Gondosan ügyelt, hogy az eredetiben zárójelek közé vetett gondolatokat a magyarban is zárójel fogja közre. A korban szokatlanul pontos a kurzivált szavak magyar szövegbőli kiemelése is; a margináliák – auktorhelyek, szerzői utalások és utasítások – közül azonban a magyarban néhány, bizonyára nyomdai figyelmetlenség miatt, lemaradt. (Darholcz vélhetően nem látta már a korrektúrapéldányt – erre utal a nagyszámú, félreértésekre is okot adó sajtóhiba, amit külön jegyzékben javít a nyomdász a kötet végén.)

Feltehető, hogy a hazai nyomdász az angliai kiadást vagy annak formahű rajzát kézhez kaphatta, ugyanis könyvészeti szempontból, a belső formai tagolás kialakításában is annak hű követője kötetünk.

Darholcz Kristóf fordítása, annak stílusa „a magyar reneszánsz szerelmi líra kifejezéskincséből merítő, eredeti költői szépségű részletekben gazdag írói teljesítmény” – állapította meg évekkel ezelőtt Komlovszki Tibor. Most, elébe vágva egy alaposabb, minden részletre kiterjedő, kritikai igényű textológiai vizsgálatnak, összefoglalóan elmondható, hogy a latin szöveg ismerete sem kisebbíti ifjú Darholcz Kristófnak a 17. századi magyar próza nyelvi-stiláris tökéletesítésében szerzett érdemeit. Ellenkezőleg, a tudatosan szöveghű, de végül sohasem szolgai tolmácsolás, szinte az eredetivel azonos színvonalú irodalmi alkotás győz meg bennünket Darholcz prózaírói tehetségéről, nyelvi készségéről.

Darholcz teljes szövegének kiadásával egy méltatlanul elfelejtett, vagy inkább kellően soha meg nem ismert íróval tesszük utólag gazdagabbá a 17. századi magyar Felvidék literátorainak-íróinak kiemelkedő alkotásokkal és életművekkel fémjelzett névsorát.

Ugyanakkor az eredeti mű és a korai magyar fordítás viszonyának tisztázása nemcsak stilisztikai és terminológiai kérdésekben perdöntő fontosságú, hanem élesebb fénybe helyezi a 17. századi angol–magyar szellemi érintkezés e periódusának egyik legfontosabb szakaszát: a magyarországi puritanizmus létrehozásának és létrejöttének első próbálkozásait is.

Források és irodalom

A magyar Novissima Tuba mai tudásunk szerint egyetlen fellelhető nyomtatott példánya, kiadásunk alapszövege Budapesten van, az Országos Széchényi Könyvtárban. Jelzete: RMK I. 692. 18. századi kéziratos másolata, mely Körmöcbányán készült, s amelynek alapján a hiányos nyomtatott kiadás kiegészíthető: Pozsony, Állami Levéltár, a Zay család zayugróci levéltára. A magyarországi protestáns egyházat illető irományok. Nr. 90. (A másolat gyors elkészítéséért Varga Sándornak mondok köszönetet.)

A Novissima Tuba latin eredetijét a londoni British Libraryben használtam. Department of Printed Books, C. 53. gg. 26. A latin mű egy példányát már korábban felfedezte Keserű Bálint. (A nagyszebeni Bruckenthal-könyvtárban, V. I. 8349. jelzet alatt.) Ő ösztönzött a témával való foglalkozásra is. Ugyanő – s ez a Novissima Tuba utóéletéről igen fontos adalék – fedezett fel egy későbbi, 18. századi kéziratban maradt másik fordítást is!

A szöveg miniatűr kötetbeli modern kiadását – a szerzőt és a műfajt tárgyaló alapos bevezető tanulmánnyal, melyben a szakirodalom korábbi tévedéseit kiigazítja, de az eredeti ismeretében cáfolható állításait megismétli – Komlovszki Tibornak köszönhetjük.

 

Kiadás

Darholcz Kristóf, Novissima Tuba azaz Ítíletre serkentő utolsó trombitaszó, sajtó alá rend., jegyzetek Németh S. Katalin, az utószót írta Jankovics József, Bp., 1986.

 

A Novissima Tuba tárgyalásánál felhasznált fontosabb irodalom

Aurelius Augustinus püspöknek a pogányok ellen Isten városáról írt huszonkét könyve, fordította Földváry Antal, Bp., 1942.

Black, Matthew Wilson, Richard Brathwaith. An Account of His Life and Works, Philadelphia, 1928.

Klaniczay Tibor, A reneszánsz válsága és a manierizmus, in , A múlt nagy korszakai, Bp., 1973, 226–282.

Komlovszki Tibor idézett bevezető tanulmánya, in Novissima Tuba, Bp., 1978.

A magyar irodalom története II, A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1964, A vallásos elmélkedő próza című alfejezet Pirnát Antal munkája.

Seneca, Vigasztalások. Erkölcsi levelek, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Révay József és Kurcz Ágnes, Bp., 1980.

Szenci Molnár Albert, Discursus de summo bono, sajtó alá rend. Vásárhelyi Judit, Bp., 1975 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 4).

Szepsi Csombor Márton Összes művei, sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván és Kulcsár Péter, Bp., 1968 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 1).

Turóczi-Trostler József, Tolnai János és a Novissima Tuba, Irodalomtörténeti Közlemények, 1936, 219–220.

Zoványi Jenő, Melyik Tolnai Jánosnak műve a „Novissima tuba”? Magyar Könyvszemle, 1941, 82–84.

 

Így idézd:

Jankovics József. „A Novissima Tuba szerzője és fordítója”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 74–88. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) „A Novissima Tuba szerzője és fordítója”

Korábbi kiadása: Jankovics József. „A Novissima Tuba írója és fordítója”. Irodalomtörténeti Közlemények 86, 3 (1982): 303–312.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük