Az idő tájt, amikor Rimay elkészítette „az udvari nyalakodó rósz életet” feddő Udvar s irigy tisztek kezdetű versét, valamint megírta híressé vált levelét I. Rákóczi Györgyhöz, mely Prágai András Guevara-fordításának bírálata, s melyben az igaz udvariságot és a „nem udvari udvariságot” elkülönítő „satyrás dorgáló feddő” művének „írását-raggatását” bejelentette, a téma két okból is aktuálissá vált szerte Európában.1 Időszerűségét felszínen tartotta a neosztoicizmus udvartól-tömegtől távolságot tartó tudós magatartása, élen a könyvei társaságában szobája vagy kertje mélyére húzódó filozófussal, s az időszerűség érzetét felerősítette a kezdődő puritanizmus morális támadása.

Valószínűleg e két szellemi törekvés egymást támogató tendenciái eredményezik, hogy a 16. század utolsó éveiben és a 17. század első harmadában eluralkodik a moralizáló traktátusok, fejedelmi tükrök, parainézisek és egyéb irodalmi-társadalomelméleti műfajok kedvelői közt e téma. Itt a hangsúly a kedvelőire kell hogy essék, hiszen művelői Európa-szerte jóval korábban létrehozták legnagyobb hatású alkotásaikat. Ekkor már főként azok újrakiadásai, fordításai, tematikai csoportosításai és továbbgondolásai játsszák a főszerepet. E gyűjtemények összeszerkesztésének divatjából, s a szaporodó vulgáris fordításokból arra következtethetünk, hogy a jelzett időszakban a háborúk okozta gazdasági válságra, s a nyomában fellépő intellektuális válságra adott válasz az udvarokban a hedonista életmód s vele a bűnök eluralkodása volt, amit fokozott a háborúk folyamán – zsoldosként, de akár tollforgatóként vagy művészként, kalandorként – felszaporodó elem, az idegen eredetű, élveteg, semmittevő udvaronc réteg kiszélesedése.

Ez a jelenség és folyamat érthetően kihívta maga ellen mind a neosztoicizmus, mind pedig a puritanizmus híveinek támadását – mely filozófiai és vallási irányzat nem is állt távol egymástól: a puritanizmus morálfilozófiája magába oldotta a keresztény sztoa számos elemét.

Természetesen a téma örök: az udvarellenes irodalom kialakulása tulajdonképpen az udvar létrejöttével megkezdődött. Athén és Róma szatiristái és moralistái éppúgy támadták koruk parazitáit, hozomány- és örökségvadászait, a hízelkedőket és az asztali lebzselőket, mint példájukat követve a reneszánsz, vagy attól függetlenül, a középkori szerzők.

Horatius, Juvenalis udvari és vidéki életet szembeállító szatírái egyenes úton, közvetlenül, de Guevara közvetítésével is hatottak. Plutarkhosz Quomodo Adulator ab Amicóját (Mi módon nyer a hízelkedő barátjától) Erasmus fordította latinra. Lukianosz több pamfletje és szatírája ugyancsak erős hatással volt Európára, így Erasmusra is. A Mortuorum Dialogi (Halottak beszélgetései) és a Timon mellett a De Parasito (Az élősködő), a Rhetorum Praeceptor (A szónokok tanítója) és a De Mercede Conductis Potentium Familiaribus (Az előkelők zsoldon fogadott bizalmasai) pedig nemcsak jelenség- és társadalombírálata miatt volt fontos, hanem már irodalmi technikájával is mintát adott az utókornak. Lukianosz ez utóbbi szerzeménye jelentékenyen hatott Aeneas Sylvius Piccolomini levelére, a De Curialium Miseriis Epistolára (Levél az udvari ember nyomorúságairól), és Hutten Aulájára (Udvar), melyek a későbbi időszak udvarellenes irodalmának alapműveivé lettek. Ha hozzájuk vesszük még Cornelius Agrippa De Vanitate Scientiarum (A tudományok hiúsága) című írását és Erasmus Encomium Moriaéját (Az erkölcs dicsérete), a reneszánsz neolatin műveinek a 16. század első harmadát meghatározó darabjait számláltuk össze.

Új fejezetet Castiglione II Cortegianója (Az udvari ember) nyitott 1528-ban, majd pedig a vele polemizáló Antonio Guevara 1539-ben, aki két értekezésében is foglalkozott az udvari élettel: az Aviso de Privados y Doctrina de Cortesanosban (A magánemberek intése és az udvari emberek tanítása) és a Libro llamado Menosprecio de Corte y Alabanga de Aldeában (Az Udvar becsmérlésére és a Falu dicsőítésére hivatott könyv). Az ellentétes vélemények első nagy összecsapásának lehetünk tanúi: Castiglione az udvart a társadalmi együttlét kifinomult szabályaira oktató iskolának tartja, az ideális-tökéletes udvari embert akarja kinevelni, és őt dicsőíti. Guevara ezzel szemben támadja az udvart, mondván, az udvar és az erények összeférhetetlenek, antagonisztikus ellentétben állnak egymással.2

Az eddig említett kötetek udvarellenes gondolatai közszájon forogtak, s óriási olvasóközönségük volt a 16. század művelt Európájában. S hogy még hozzáférhetőbbé legyenek, arról olyan thesaurusok gondoskodtak, mint Henricus Petreus Herdesianus antológiája, az Aulica Vita et opposita huic Vita Privata, a diversis, tum veteribus, tum recentioribus autoribus luculenter descripta (Az udvari élet és vele szemben a magánélet különböző, mind régi, mind mai szerzők által ragyogóan leírva), mely előbb 1577-ben, majd 1578-ban jelent meg Frankfurtban, s később újabb kiadásokat is megért. [Ritoók Zsigmondnénak tartozom köszönettel, hogy felhívta figyelmemet a kötetre.] E könyv Aeneas Sylvius már említett levele mellett Hutten dialógusát közli, majd Lukianoszt is ad Erasmus fordításában, s az utóbbi Encomium Moriaéjából és leveleiből válogat udvarellenes kitételeket, végül számos, diversorum tum veterum tum recentiorum poetarum de aulica et huic opposita vita privata carmina (Különböző, mind régi, mind mai költők versei az udvari életről és az ezzel ellentétes magánéletről) mellett a második kiadás Antonius Fuchs Carmen gravissimum de Aulae molestiis (Szigorú vers az Udvar kellemetlenségeiről) és Antonio Guevara De vitae rusticae prae aulica vita commodisát (A vidéki élet hasznossága szemben az udvari élettel) is közli.

A könyv jelentős magyarországi sikerére és olvasottságára vall, hogy csak Budapesten öt példánya lelhető fel. A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának kötete Nagyjeszeni István birtokában volt 1709-ben; az Országos Széchényi Könyvtáré is alaposan átolvasott, nota benékkel, margináliákkal ellátott – s későbbi possessor-bejegyzés szerint Vuchetich Mátyás könyvtárába tartozott. Az Egyetemi Könyvtár három példányt is őriz. Az egyik, az 1577-es kiadás birtokosának neve a kötéstáblán: M. G. M. F. MDCXII. A másikban elég jelentős számú marginális bejegyzés található, néhánya olvashatatlanná áthúzgálva, de tulajdonosának neve – az első néhány oldal hiánya miatt – ismeretlen marad. A harmadik kötet egy kolligátum második darabjaként maradt fenn, tulajdonosai Andreas Redecher és Johann Friedrich de Campraht (?) voltak.

A fennmaradt ismert példányok meglehetősen nagy száma és a kötetek olvasottsága-jegyzeteltsége egyaránt azt jelzi, hogy a kor igen népszerű olvasmányával állunk szemben, amely minden bizonnyal közismert antológia volt, s nem hiányozhatott az államtudományi munkák iránt fokozottan érdeklődő íróink-költőink, literátoraink bibliotékájából sem.3 [A hatalmas anyagú, terjedelmes szöveggyűjtemény ismertetése nem lehet e tanulmány feladata, s a szerző kompetenciáját is meghaladja. (Vázlatos ismertetése Uray Piroska állhatatos munkáját dicséri, neki is köszönettel tartozom.)]

Az Aulica Vita (Udvari élet) című antológia nemcsak gondolatilag, de a képek, metaforák, toposzok szempontjából is készen szállította a paneleket az e téren és témában alkotni vágyók számára. Ősforrása ez szinte az összes vándormotívumnak, melyek műről műre „jártak”, s a magyar nyelvű irodalomban is felbukkannak, vagy képalkotó s továbbfejlesztő hatásukat éreztetik.

Az udvari élet állhatatlanságának leggyakoribb metaforája a tenger és a szelek képrendszere. A „maré aulicum” a rossz dolgok tengere: viharos, hullámos, megbízhatatlan, mocskos, hirtelen változó, a szeleknek kiszolgáltatott, veszedelmekkel telve. S képét még tovább is fejlesztik, elemeire bontják: e tengernek megvannak a szelei (kegyetlenség, irigység, mohóság, ambíció, fényűzés, nélkülözés), a szirtjei, Szküllái és Kharübdiszei (gyalázatosság, ártalom), zátonyai (a fejedelem haragja és gyanakvása, az egyenrangúak irigysége, besúgások); s az udvari tengernek kalózai is vannak (rágalmak, kegyencek, esztelenek, udvari bohócok) (Hutten). Az udvari élet típushibáit, bűneit dezantropomorfizálva emeli ki így az irodalom. A királyi udvarban nincs helye a tudománynak és művelőinek, az erényeket száműzték. A bűnök uralkodnak: kapzsiság, gőg, kéjvágy, irigység, hízelkedés, részegség, bujaság – foglalja össze a bűnlajstromot Aeneas Sylvius Piccolomini. „Az udvar a híres semmirekellők gyülekezete. A legrosszabb csatlósok színháza. A legmegrontottabb erkölcsök iskolája. A kiátkozandó bűnök menhelye” – rajzolja meg udvarképét Agrippa.

Az udvari életnek nemcsak tengere, de ábécéje is van:

Errorum speciosa domus, fraudisque maligna.

Fortunatorum speciem mentita locorum.

Humanos simulans conficto lumine vultus.

Temporibus confusa, sine ordine, mobilis, exlex.

Virtutem simulans, vitiorum immersa profundo.

A téves káprázatok pompás palotája, s cselszövés ártalmas háza.

Szerencsét hozó helynek hazudja magát.

Tettetett pillantással emberi arckifejezést színlel.

Összezavarja a körülményeket, nincs benne rend, változékony, törvény nélküli.

Erényeket hazudva a vétkek mélységes tengerébe merül.

 

Erasmus a Praecepta Aulica (Udvari szabályok) leveleiben ilyen ironikus tanácsokat ad többek közt az udvaroncok számára:

Határozd el, hogy ne higgyél senkinek, ne legyen senki lélekből barátod. De aztán, ha már senkit sem szeretsz, légy nyájas és hízelkedő.

Szagold ki alaposan az udvar pártjait és klikkjeit, és ne keverd őket össze.

Ne szégyellj helyeselni a bolondnak, ha azt hiszed, hogy kegyben áll Jupiternél.

Mindig tudj valamit halászni, de elegánsan és ügyesen, nehogy túl mohónak lássanak.

Mindig magadhoz légy a legközelebb.

Az ellenpártnál is légy kegyben, de óvatosan.

Így hát érthető, hogy az udvari embernek Próteusznál is többarcúnak kell lennie (vigadnia a vigadókkal és sírnia a bánatosokkal), s az udvari ember Tantalosz és Sziszifusz egyszerre. Az udvarban minden erény elkerülhetetlenül zátonyra fut, minden elmés ember elnyomatik, a gonosz felemeltetik; az egyszerűt kinevetik, az igazságot üldözik. A gazdagok csak a fényűzéssel és pompával törődnek, Venusnak szolgálnak. A szegények gonosz lelkűek, mert nem ismerik az igaz életet, élősködők, mindenkinek engedelmeskednek és hízelkednek.

Castiglione udvari emberével szemben – aki önmagában hordozza az udvarellenesség legfőbb érveit és tételeit is, mert a tökéletes udvari ember egyben hipokrita is, és állhatatlansága, alkalmazkodóképessége a szervilizmussal rokon, diplomáciája a kétszínűség szinonimája, rugalmassága fondorlatosság – ahogy Pauline M. Smith találóan megállapítja –,4 tehát Castiglione udvari emberével szemben óriási udvarellenes irodalom érvkészlete állt készen a 16–17. század fordulója írójának rendelkezésére, s még akkor nem is szóltunk a rendkívül jelentékeny francia udvarellenes vonulatról.

A magyar reneszánsz udvari élet és kultúra legteljesebb képét Klaniczay Tibor rajzolta meg a témában úttörőnek számító összefoglalásában.5 A még előtte soha ilyen komplexen fel nem tárt, igen kedvezőnek tételezett kép vázolása közben azonban már ő is megjegyzi: „A kiművelt európai udvari életmód és kultúra a magyar reneszánsz udvarokban a hagyományos, »barbárabb« és harciasabb nemesi életformával ötvöződött, ami nem mindig vált kárára. Jórészt ennek köszönhető, hogy miközben az udvari kultúra a 16. században Európa-szerte kezdett egy parazita réteg öncélú időtöltésévé, hedonizmusává szegényedni, addig Magyarországon még mentes maradhatott a dekadencia általános tendenciájától. Bár nálunk is lehettek szép számmal, akik – mint Bornemisza írja – »feleségük mellett csak testi gyönyörűségre, délig aluvásra, ágyban heverésre, tobzódásokra, nyalánkodásokra vetik magukat… játszódnak, mulatnak, farsangolnak, és mind csak ebben múlatják életüket«, a török közelsége, az állandó csatározás, a vitézi élet hősi szelleme nem engedte, hogy a magyar úrfiak csupán a »sok kényességet« űzzék.”6

E nem udvari udvariságra utaló kitételeken kívül azonban más jelek is figyelmeztetnek arra, hogy az udvariság, udvariasság, mely a szó eredeti értelmében az udvari etikett jegyében tapasztalt finomság, a figyelmesség, lovagiasság jelentését hordozta, a 16. század második felére, végére már ellentétes jelentéstartalommal telítődött. E nyelvi jelenség – egy szó jelentésének önmaga ellentétébe fordulása – nem tükrözhet mást, mint azt a társadalmi folyamatot, melynek során az értékítélet, a jelenséghez való viszony változása ment végbe. E folyamatot és az udvarellenes tendenciák jelenlétét Baranyai Decsi Adagioruma már mint befejezett tényt jelzi, amikor a Sybarítica oratiót udvari beszéddel adja vissza, illetve az a szállóige, mely a Sagena ex omni genere piscium congregatot Udvarban mind jók, csak legyenek sokannal magyarítja, ami azt a korabeli vélekedést rögzíti, hogy az udvari emberek közt nem a minőség, hanem a mennyiség a fontos és jellegzetes tényező.7 De ugyanezt az átértékelődést sugallja Kecskeméti Alexis János is, amikor udvari módnak tartja azt a szokást, mely szerint „csak Urok kedveben lehessenek sokak, az mit más cseleködöt is, magok serenysegenek tulaydonittyak, es az más ember találmányából származót munkával dicsekednek”.8 Ugyanúgy tesz a Novissima tuba fordítója, ifjabb Darholcz Kristóf, akinek legalábbis kétértelmű vélekedést tükröz fordítása: „Mit rontod az ajtónkat? Avagy hítt-é valaki ide? Az mi házunknál te nálad külömb fö emberek, deliább szolgák, vígabb társaink, tündöklőbb s kedvesb vendígink vadnak. Noha te is udvarinak látszol, az mely simán viseled magadot.”9 S a Nyelvtörténeti Szótár is hoz az „udvari cifra szólásról”, az „udvari kerengő beszédről” a századból példát. A 18. század elején pedig ekként jelentkezik Csúzy Zsigmond már egyértelműen negatív értékítélete: „A szives jo-akarók egymáshoz való, valóságos szereteteket nem tündér szin-hányással, kendöztetett vagy udvari tömjénnel, az-az kopasz igérettel, hazugsággal pallérozott tettetéssel; hanem külömb-külömb-féle szép ajándékokkal bizonyéttyák gyakortább.”10

Vajon hogyan tűnik fel e jelenség a magyar nyelvű költészetben?

Az átértékelődési folyamatnak s az udvarellenesség felerősödésének a magyar nyelvű költészetben is észlelhetjük halvány lenyomatát. Pécseli Király Imre még pozitív tartalmú, mennyei ideálként tűzi ki az érsekújváriak elé:

Ti-is ezokáért, jó Uyváriak,
Hogy mennyegben legyetek Udvariak,
Engedgyétek, tanullyanak az iffiak,
Hadd nöjenek Istennek iak-fiak.11

Pécselivel nagyjából azonos értéktartalmakat tételez Szentmártoni Bodó János ellentétpárja a Tékozló fiúnak históriájában:

Bátyám ithon maradgyon, mert ö nem udvaros,
Miveltesse az szőlőt mint hogy mayd parasztos.12

E versekkel közel azonos időben Nyéki Vörös Mátyás Dialógusában az előjött Lélek már az udvarellenes toposzok felhasználásával inti-rettenti a koporsón ülő testet:

Oh sik jégen épült te világi uduar,
Ki nagy chalárdságual búra forgacz hamar,
Oh rosz tökélletlen hazug árnyék pituar,
Hol az jó szerenche illyen mirigyes var.

A temetéskor már mindenki elhagyta az udvar fejét, s az udvariak jellegzetes gyarló tulajdonságait így foglalja össze Nyéki Vörös:

Hol az kik teneked vígan hizelkettek,
S chyak nem Isten gyanánt tiszteletet vittek,
Sétálni mentedben utat sepregettek,
Udvarod hazugi kik vígan késértek.

Hol az nagy böchület kit az kösseg adott,
Nagy sok térd haylassal elötted horgadott,
Piaczon, uczakon nagy rendeket állott,
Szájok reád tátva chyudált és urallott.

[…]
Ninch most udvarodból sem szegény sem fö rend,
Palotád az táncztol egyszálnira sem reng,
Hol az ki előtted ugralassal kereng,
Chufság szerzö bolond elötted sem ferteng.

Nemcsak az udvarellenességről, hanem az udvari életről is képet rajzol:

De ninch, es nem laczik sohol vigaztalód,
Árvaság, rettegés, sok búval udvarlód,
Ninchen most barátod, vagyon sok árulód,
El kárhozatodon vagyon sok dudolód.13

Még újra előkerül az udvar negatív képe Nyéki Vörös Dialógusának Siralom az halandóságról című részletében:

Vígan várnak, s rendet álnak
Kígyók békák seregi;
S mint ama szép udvari nép,
Úgy fogadnak öregi.
Alig várják, hogy bé-zárják
A sír-ásók vermedet;
Hogy rághassák, s marczonghassák
Gyengén hizlalt Testedet.

Meg kell jegyezni, hogy Nyéki Vörös e később igen népszerűvé vált művének e passzusa fordítás; amint a Régi Magyar Költők Tára vonatkozó kötete sajtó alá rendezőinek jóvoltából tudjuk, Matthaeus Riderus átdolgozását követi, mely viszont Peter Franck Der grimmig Todt mit seinem Pfeil kezdetű éneke alapján készült.)14

Nem datálható egészen pontosan az a 17. századi vers, amely viszont már szintetizálja az udvarellenesség néhány toposzát, s az egyes elemek összekapcsolódásával viszi azt tovább, és gazdagítja az udvari nemesség gondolatkörét a szerelem állhatatlanságával.15

Asszony, tenger s-udvar három gonosz örvény,
Ez három örvenyben van szikkanos föveny,
Mellyben hogy ha esik egy szegeny jöveveny,
Nem tudgya, hogy legyen abból ki jövevény.

Indullyon el azert akar ki ez uton,
De legh kivaltkeppen az savanyu kuton,
Delczeges paripan s igen kedvel futon,
Megh lattya, ha velle eggyeze az asszony.

Indullyon el bizvast az ki nem jart vizen,
Imatkozni nem tud, habozzon tengeren,
Proballya, ha volte valaha olly reven,
Mellyen gállya szakad szelveszteol merülvén.

Arany fuvobol-is czak szel az mi ki jeo,
Feovenyböl is szeltül neha nagy hegy fel nö,
De irigyseggel lesz massal czak egyenlö,
Udvari remenysegh alom s eseos üdeo.

Az udvarellenesség másik kedvelt témaköréből, az udvari ember kényszerű alkalmazkodásáról, a hízelkedés művészetéről szóló irodalomból merített Ványai Illyés egy imádsága végén elmondott versében:

Nem tudsz é barátom Uradnál hízelkedni,
Szája izi szerint sokaknac beszélleni,
Tétovázó szóddal, mint égett korommal fejért feketíteni?

Nem lehetsz Udvarnál senkinek jó baráttya,
Alexander reád bátor fegyverét adgya,
Vagy az Bölcz Salamon, Eggyütt veled szóllyon
s-nyelvét szájadban hadgya.

Hizelkedni hogyha senkinec nem tanultál,
IRIGY és KEVELY vagy, mondgyac felfuvalkodtál,
Mert magadhoz képest Akar melly érdemest nem beczülsz,
s-megutáltál.

Ványai e verse egy latin szöveg parafrázisa: „Hieronimus ad Celantiam. Isto maxime tempore regnat vitium adulationis quodque est gravissimum, quia humilitatis etc. benevolentiae loco ducitur, ita fit ut qui adulari nescit, aut INVIDVS aut SVPERBVS repuntur („Jeromos Celantiához. Ebben az időben most leginkább a hízelgés vétke uralkodik, amely a legsúlyosabb vétek, mivel alázatosságnak, jóakaratnak stb. lehet vélni. Így esik meg, hogy azt, aki nem tud hízelkedni, vagy IRIGY-nek vagy KEVÉLY-nek tartják”).16 A verset a kortársak jól ismerhették, mert Alvinci Péter Dedicatio Regii Cassoviensis (A kassai királyi kápolna ajánlása) című prédikációját követi, amely a Consecratio Templi Növi (Az új templom felszentelése, 1625) kiadványhoz volt kötve, s ezt Szenci Molnár Albert rendezte sajtó alá.

Szenci Molnárnak igazán volt alkalma megtapasztalni a hazai és az európai fejedelmi és főúri környezetet, az udvari „jó módot” és az aulica vita veszélyeit, árnyoldalait. Legalábbis erre vall az a Hoggaeus Márton nevű erdélyi barátja számára írt versike, melyet a tőle kölcsön kapott könyvbe írt bele 1597-ben, heidelbergi tartózkodása alatt:

Az nagj urak udvarában:
az hüt olyan az urakban
Mint zugo szel forgásában:
nints alhatatossak azokban.

Ezen alkalmi rögtönzést Szenci a következő sorok mellé írta be: „Parnasi moliri ad culmina gressum, Et Iatuisse domi, quem consectarier Aulas Regum sollicitas, caput hoc obtrudere Curis.” („A Parnasszus csúcsára indul, és otthon rejtőzködött az, akit nyomon követnek a nyugtalanító királyi udvarok, s fejét gonddal gyűrik le.”) A versike előtt még egy megjegyzés áll: „I nunc et celebra summis cum laudibus Aulám: An nescis quid ibi rara avis est probitas.” („Menj most és ünnepeld nagy dicséretekkel az udvart: vagy talán nem tudod, hogy milyen ritka madár ott a becsületesség?”) A végén meg is toldotta Szenci a nemzetközi toposzt egy személyes megjegyzéssel: „Ennek az könjvnek ura Marton uram, joll tette ked, hogj az udvarban nem marat” – ami a közhellyé koptatott képet a személyes átélés és véleményformálás hitelével forrósítja fel.17

Szenci Molnár Albert egyébként a Discursus de summo bono (Beszélgetés a legfőbb jóról) fordításával nagymértékben hozzájárult az udvarellenes irodalom érvkészletének hazai elterjesztéséhez. Nemcsak e hatalmas példázatgyűjtemény elszórt adalékaira gondolok, hanem főként a nagyurak gráciájáról, kedvéről, kegyelméről szóló X. fejezetre, mely az udvari élet állhatatlanságáról, az udvari emberek szabadságának elvesztéséről, s legfőbb bűneikről, a hízelkedésről, a vádaskodásról, az irigységről valósággal ontja a bibliai és a históriai példákat.

Versfordításából újabb képpel gazdagodhatott az udvarellenesség tárháza: „Az Udvar oly fazék, mely méreggel forr, / Melyböl gyakran halált eszik sok jámbor.” S a végkövetkeztetés természetesen az, hogy „Annakokáért az udvaroknál, és az nagy urak kedvekben és kegyelmekben, semmiképpen nem kerestethetik és nem találtatik a Summum bonum… Annakokáért elkerüld és fusd, az mint tőled lehet, ha eszed vagyon, az udvari életet.”18

Hogy az udvari élet problematikája mennyire élő volt a század első három évtizedében, azt kitűnően példázza: ez idő tájt készült Draskovich Guevara-fordításrészlete; Szepsi Korotz György I. Jakab angol király fiának írott intelmeit magyarította (Basilikon dóron – Királyi ajándék); a Rimay-levéllel egyidejűleg fordította Szenci a Discursust, írta Pataki Füsüs János királytükrét és fordította Prágai András a Serkentő órát, felhasználva Draskovich munkáját; s ugyanezen évtizedben hagyta el a sajtót a Nyáry Ferkót az udvari élet rejtelmeire s veszélyeire is oktató Udvari schola. A hangsúly ezúttal az is-re kerül, mert egyetérthetünk Kovács Sándor Ivánnal, amikor megállapítja, hogy az Udvari schola címe ellenére „nem az »udvariság« kézikönyve. És nem is lehetne az: a korviszonyok kedvezőtlenek, és a szerző sem alkalmas egy ilyen típusú mű megalkotására. Az udvariság kézikönyveinek létrejöttéhez magasrendűen szervezett udvari kultúra szükséges, efféle gyakorlatias munkák így törvényszerűen a reneszánsz és a barokk virágzása idején születnek.”19

Ezzel szemben úgy vélem, Rimay levele éppen arra bizonyíték, hogy rendkívül aktív, élénk udvari élet zajlott a húszas, harmincas években, s az első három évtized felerősödött államelméleti munkásságának udvari-etikai vonatkozásai és kitételei mind arról tanúskodnak, hogy komoly igény támadt az ilyen jellegű írások iránt. S éppen ezért nem Guevara Institutiones vitae aulicaeját (Tanítás az udvari életre), hanem – a német Johann Wanckel igényes latin fordítása alapján – a fiktív Marcus Aurelius-életrajzot, a Horologium principumot (Fejedelmek órája) fordították le, és ez vált a század meghatározó érvényű olvasmányává, mert szemben a Guevara-traktátusok szokásos udvarellenességével, a Prágai fordította mű a sztoikus filozófiára épülő pozitív udvarképet rajzolja meg, s annak megteremtéséhez ad praktikus tanácsokat. És csak elvétve, mintegy kötelességszerűen emlékezik meg az udvar ellenszenves tulajdonságairól.

E pozitív udvarkép befogadása számára már három évtizede Lipsius készíti elő a talajt, főleg Politicájával. Ennek célja nem állt távol Guevaráétól: arra törekedett, hogy jó fejedelmet és hasznos polgári társaságot hozzon létre – régi példák oktató ereje révén. Közben ő is elősorolja az udvari élet visszásságait, többször is levonván – Seneca, Augustinus és Agrippa nyomán – a tanulságot: „Tellyes az Udvar veszedelemmel”, s az udvar „fészke a csalárdságoknak”. Senecával együtt Lipsius is az udvartól való távollétet dicséri, s megjegyzi: „Én az Udvartul távol vagiok, s- az esettül (eséstül) is.”20

Igen fontosnak tartom, hogy a század e két évtizedének két legtöbbet olvasott, legnagyobb hatású műve, a Discursus de summo bono, és a Lipsius-mű is egyaránt az udvartól való távollétben találja meg az erényes élet kulcsát. Annyiban hozzájuk kapcsolható Rimay Sibi canit et musis (Magának és a Múzsáknak énekel) című, „Udvar s irigy tisztek” kezdetű verse is, hogy nem általában az udvar ellen fordulnak, hanem saját koruk dekadens, kevésbé szervezett, a jó udvari diszciplínát nélkülöző udvaráról, azaz a „nem udvari udvariságról” mondanak ítéletet. Ahogy Ziegler nyomán Szencinél olvashatjuk: „Noha azért mi ezt nem minden udvarokról akariuk értetni; mivel tudgyuk, hogy vadnak sok Keresztyén udvar tartások-is, az hol az jó rendelés, tisztaság, tisztesség és az igazság-is megtartatik; mindazonáltal ugyan láttyuk azt-is, mint follyon ez világnak állapattya.”21

Ha közelebbről vizsgáljuk most már Rimay sokat idézett versét és levelét, nagy vonalakban egyet kell értenünk Ács Pállal, aki Rimay udvarbírálatát a sztoicizmus eszmekörén belül valónak tartja.22 Ezt a vélekedést el kell fogadnunk, akár Guevara, akár Lipsius állásfoglalására építhette Rimay. Bennük is megtalálható az a kettősség, amely a magyar költőt olyannyira jellemzi. Látják-tudják az udvari életforma hátrányait, szívesen kivonnák magukat hatásköréből, ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy az udvar nélkülözhetetlen társadalmi formáció. Ezért hát – éppen Rimay levele győz meg erről – igyekeznek saját elkorcsosult koruk durvaságának dekadens, erkölcstelen és istentelen életét követő udvaroncai, és az ezt eltűrő-elősegítő uralkodói számára a régi fényű, a virtusra és a paternális fejedelem eszményére épülő udvar példáját felmutatni – ebben Rimay is nagymértékben követi Guevarát. S ezzel magát az udvari életet kívánták fenntartani. Az így létrejött alakulatban, ahogy Klaniczay Tibor találóan megjegyzi, a litteraria respublicában aztán már önmaga helyét is meglelné a költő-filozófus, aki egyébként legszívesebben a könyveihez húzódna vissza a világi-udvari tülekedésből.

Természetesen jó volna pontosan definiálni, mit is ért Rimay azon a Magyarországon is testet öltő „nem udvari udvariságon”, s ki ellen irányult „satyrás dorgáló feddő” írásának éle, hol láthatta a gyakorlatban megvalósulni a bírálat alá vetett udvari életformát.

Talán külföldi analógia segítségével válaszolhatunk a kérdésre. Rimay levelében leginkább egy élősködő, erkölcstelen, részeges, trágár, buja udvaroncréteg hazai kialakulását kárhoztatja: „Csakhogy akadályt nagyot látok ennek a drága Onak sok szép hasznai gátolására s fojtogatására, a sok trágár, borbolond, csapza, nyalka, rusnyabeszédű ocsmán dolgok cselekedő fajtalanoknak, bordélyoskodóknak eláradásából, szaporodássából Országunkban torlódnia, kikkel mind Fejedelmi s mind Uri Paloták, Udvarok igen megrakodtak.”23 Bár nyíltan nem mondja ki, de az „országunkban torlódnia” kifejezés mintha arra is utalna, hogy a hadakozások, vallásháborúk zsoldosaiból itt maradó, olasz és más európai udvarokból kiáradó nemzetközi ál- vagy félértelmiségi kalandorréteg magyar udvaronccá válásának folyamatát fogadja Rimay e kritikával. Ők lehetnek azok, akik a félművelt vagy műveletlen, „nem udvari” udvariság képviselői. A 16. század második felében pontosan ugyanezen érveléssel fordult a francia értelmiség a francia udvarokat elárasztó olasz, és az olaszokat majmoló francia udvaroncréteg ellen. Ugyanúgy az öltözködés, a hajviselet, a járásmód, vagyis a divat túlhajtása fakasztotta ki a francia udvarellenes szatíra mérgét, miként Rimayét.24

Hogy nálunk az idő tájt valóban kellett lennie egy ilyen, a divat túlhajszolásában az extravaganciáig, a puhányságig, az elnőiesedésig, a terméketlenségig és a kimerülésig eljutó rétegnek, arról különösképpen egybehangzóan vall Nyéki Vörös Mátyás, Szepsi Csombor Márton és Rimay János. Rimay róluk formálta a „dögösült erkölcsű, csapza, gözön guz, cselefendi természetű, nadályforma és termető, keskeny hajokat orrok tövére nyujtakoztató, deli, hegyke”25 jelzőbokrot. Ugyanezt az elpuhult, elnőiesedő réteget örökítette meg számunkra Szepsi Csombor: „Által haghtak a szemérmetességhnek linéáiát azok az Vdvariak, kik midön iámak, czak nem ugyan karika formára igyekeznek lépni, vagy ugyan singel merik lépéseket, hogy valamiképpen mint az öszek el ne véczék ugrásokat. Nem hozzánk illik, minékünk férfiaknak járásunknak kel lenni olynak, melyböl erösségünk, és alhatatossagunk tessék ki, hagy kedveskedgyenek az Aszszonyállatok iárásoknak és ruhazattyoknak sok féle, külömb-külömb módgyával, had haioknak sok-képpen való fel tekerésevel.”26 S Nyéki Vörös Mátyás sem figyelhette meg másutt, mint a prágai, bécsi és hazai udvarokban a járás és a hajviselet jellegzetességeit:

Jaj, a páva-módon-lépő Koszorúknak,
Orcza-szégyenítő rút szeplős Pártáknak,
Ifjak-sértegető fel-viszszált Hajaknak,
Szem-fény-vesztő úndok kendőzött Orczáknak!27

Ezt a túlfűtött, dekadens, hedonista életformát azonban nem csak a magyar ízlés és a francia udvarellenes irányzat olaszellenes ága kritizálta. Talán több mint véletlen egyezés, hogy amiként Rimay tette Rákóczihoz írott levelében – Antonio Guevara is magánleveleiben fogalmazta meg véleményét a nem udvari udvariságról, azaz a modorosság túlkapásairól, a dendiizmus túlzásairól, az udvaroncok extravagáns szokásairól.28 Erre pontosan rímel Rimay túlzó külsőségeket támadó episztolája. Élete végén, a világtól elvonulva, sztregovai magányában Guevara olvasásának szentelve napjait, Rimay ezekre az „erényt hátuk mögé vető”, kifordított világban élő és parazita, az ízlésétől idegen, külföldi divatot behozó vagy azt majmoló udvaroncokra gondolhatott mint a nem udvari udvariság megtestesítőire. Felettük mondott ítéletet, az ő megjobbításukra, s az igazi udvari élet védelmében írta az eddig elő nem került szatíráját. Udvarpárti és udvarellenes gondolatrendszerének ellentmondásossága – mely verseiben kétségkívül fellelhető – abból fakad, hogy a reneszánsz válságidőszakának „gyermekeként”, és annak utolsó fázisában a reneszánsz fénykorának letűnt udvarát akarja visszaállítani. Bírálata saját korának „nájmódit” majmoló udvarára irányul, s nem az udvar intézményét támadja.

Ehhez meríthetett anyagot és ösztönzést a már felsorolt munkák szinte mindegyikéből, de ismerhette Koppay György latin művét, az erkölcstelen udvari életet szenvedélyesen elítélő versét, a Vita Aulicát is – melyre legutóbb Székely Júlia hívta fel a figyelmet.29 Mindenképpen olvasnia kellett a Basilikon dóron fordítását, melynek függelékében megjelent az ő Bocskai-epitáfiuma, s így Jakab király némely gondolata is felismerhető a Rimay-életműben.30

Az udvar és az udvariság kérdése egész életében izgatta Rimay Jánost. Művei szétszórt utalásai mellett erre emlékeztet az az albumbejegyzése is, amellyel Ritoók Zsigmondné gyarapította ismereteinket: „Nihil tam lubricum quam favor Principum ideoque / Aulica si fortuna favet sed munera legum / Fato non meritis saepe venire solent.” (Semmi sem olyan álnok, mint a fejedelmek kegye, éppen emiatt, ha kedvez is neked az udvari szerencse, a sors adományai véletlenszerűen jönnek általában, s nem az érdemek szerint.)31

Az eddigiekből remélhetőleg kiderült, hogy a 17. századi magyar irodalom e szakaszában nem beszélhetünk összefüggő udvarellenes irányzat létezéséről. Csupán az udvari élet túlzásait, különlegességeit, szertelenségeit, általános és speciális bűneit kipellengérező, tollhegyre tűző egyéni vállalkozásokat vehettük számba. S azok is többnyire a megtisztítás és megtartás érdekében munkálnak; a magyar udvarellenesség eo ipso nem támadja alapjaiban az udvart mint intézményt. Az udvarellenesség főleg fordítások révén, mintegy kölcsön van jelen, úgy látszik, nem belülről fakadó magyar gondolati fejlemény.

A megőrzés jegyében alkotja meg majd a század végén Pápai Páriz Ferenc is Pax Aulaeját (Az Udvar békéje),32 s ugyanezt a feladatot tűzi maga elé a következő században Faludi Ferenc, amikor Gracián-fordításával ugyancsak a bölcs és „figyelmetes” jó udvari ember érdekében a nem udvari udvariság elítélésének tolmácsolására vállalkozik. „Aki igen udvari, nem udvari. Mikor az udvariság kelleténél kényesebb, ízetlen; mikor meg vagyon terhelve, teljes csúfság.” „Az igaz udvariság olly jó, mint az igaz zálog, a hamis olly rossz, mint a derék dévajság” – foglalta össze Rimay programját is Grácián, alig néhány évvel a magyar költő halála után.33

 

 

1 Vö. Rimay János Összes Művei, összeállította Eckhardt Sándor, Bp., 1955, 125–129, illetve 434–441.

2 Az itt felsorolt művek részletes jellemzését lásd: Pauline M. Smith, The Anti-courtier Trend in Sixteenth Century French Literature, Genéve, 1966. 13–38 (Travaux dhumanisme et renaissance).

3 Amint Németh S. Katalin hozzászólásában egy korábbi közleményére utalva elmondta: Debreceni S. János is Ex Enchiridio Henrici Petrei Herdusianiból vette át, s iktatta Casmann művének fejezetei közé Az keresztyen embernek ez világtul való el bucsuzásának formája című elmélkedést, mely az Aulica Vita… Guevara-fejezetének részlete. (Debreceni S. János, Christianus suspirans, Debrecen, 1615, RMK I,454.) Németh S. Katalin, Debreczeni S. János és Guevara, Irodalomtörténeti Közlemények, 1974, 210–213.

4 Vö. Smith, i. m., 29.

5 Klaniczay Tibor, A reneszánsz udvari kultúra Magyarországon, in Uő, A múlt nagy korszakai, Bp., 1973, 192–210.

6 Baranyai Decsi János, Adagiorvm, hasonmás kiadás, a szöveget gondozta Molnár József, Bp., 1978, 386 (Fontes ad historiam linguarum populorumque uraliensium, 5).

7 Uo., 207–208.

8 Kecskeméti Alexis János Prédikádós könyve, sajtó alá rend. Szuromi Lajos, bev. tan. Gombáné Lábos Olga, Bp., 1974,180 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 3).

9 Darholcz Kristóf, Novissima tuba, azaz Ítíletre serkentő utolsó trombitaszó, sajtó alá rend. Németh S. Katalin, az utószót írta Jankovics József, Bp., 1986,154.

10 Idézi Kertész Manó, Látogat, udvarol, tisztel, (A magyar udvariasság történetéből), Magyar Nyelvőr, LVII, 12.

11 Vö. Régi Magyar Költők Tára XVII/2, sajtó alá rend. Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács József és Stoll Béla, Bp., 1962, 16.

12 Régi Magyar Költők Tára XVII/4, sajtó alá rendezte Stoll Béla, Tarnóc Márton és Varga Imre, Bp., 1967, 401.

13 Régi Magyar Költők Tára XVII/2, 138–139.

14 Uo. 231., ill. 497–498.

15 Régi Magyar Költők Tára Wll/9, sajtó alá rend. Varga Imre, Bp., 1977, 493. – Uray Piroska volt szíves felhívni a figyelmemet arra, hogy e versben esetleg egy Johannes Secundus-epigramma távoli visszhangjait fedezhetjük fel: „Quae mala sint hominum rebus tria maxima, scire / quaeris? habe paucis: foemina, flamma, fretum.” – (Tudni szeretnéd, hogy mi a három leggonoszabb dolog az emberek számára? Halld hát röviden: az asszony, a tűz, a tenger.) (Tria mala. in Iohannis Secundi Opera, accurate recognita ex museo P. Scriverii, Lvgdvni Batavorvm apud Fransiscum Moyaert MDCXXXXXI, Epigrammata, XLVI, 110.)

16 Régi Magyar Költők Tára XVII/8, sajtó alá rend. Varga Imre, Bp., 1976, 286., ill. 585.

17 Régi Magyar Költők Tára XVII/6, sajtó alá rend. Stoll Béla, Bp. 1971, 384., ill. 433.

18 Szenci Molnár Albert, Discursus de summo bono, sajtó alá rend. Vásárhelyi Judit, Bp., 1975, 380–381 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 4).

19 Szepsi Csombor Márton Összes művei, sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván és Kulcsár Péter, Bp., 1968, 75 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 1).

20 Laskai János Válogatott művei, Magyar Iustus Lipsius, sajtó alá rend. Tarnóc Márton, Bp., 1970, 230–232 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 2).

21 Szenci Molnár, i. m., 380–381.

22 Ács Pál, Rimay János udvari embere, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 626–630.

23 Rimay, i. m., 438.

24 Smith, i. m., 50.

25 Rimay, i. m., 493.

26 Szepsi Csombor Márton, i. m„ 322.

27 Vö. Régi Magyar Költők Tára XVII/2, 202.

28 Vö. Smith, i. m., 38.

29 Székely Júlia Anna, Justus Lipsius ismeretlen levelezőpartnere: Koppay György, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 649–652.

30 Régi Magyar Könyvtár, I, összegyűjt, és közread. Szabó Károly, Bp., 1879, 436.

31 Ritoókné Szalay Ágnes, Rimaiana, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 661.

32 „Pax Aulae e Könyvnek neve […], nem azért, mintha e Könyv tsak az Udvart tartó embereket oktatná, mert ez a Salomon Böltsesége ki-hat minden rendre; hanem, minthogy többnyire az Udvart tartó nagy Emberek, és udvari tselédek múlattyák-el inkább e Könyvnek leczkéit, és az Udvarokban találtatik-fel kiválképen az Istenhez való Hidegség, Szeretetlenség, Bolondokkal való idő töltés, Hazudozás, Részegeskedés, Tisztre vágyódás, haszontalan Házépítés, Alvás és Dolgotlanság, Innepléssel viszsza-élés, és az Isten tiszteletire valóknak elvonása, mellyeket orvosol a Bölts Salomon Udvara rendtartásából e Munka…”

33 Bölts és figyelmetes udvari ember, írta spanyol nyelven Grácián Boldisár, fordította németből Faludi Ferentz S. J., második nyomtatás, Pozsony 1771. A LXXXIV. maxima a második századból (149.), illetve a XCI. maxima a második századból (162–163).

 

Így idézd:

Jankovics József. „Udvarellenes tendenciák a 17. század eleji magyar költészetben”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 23–37. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) Udvarellenes tendenciák a 17. század eleji magyar költészetben

Korábbi kiadása: Jankovics József. „Udvarellenes tendenciák a 17. század eleji magyar költészetben”. In Magyar reneszánsz udvari kultúra, szerkesztette R. Várkonyi Ágnes, 86–103. Budapest: Gondolat Kiadó, 1987.

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük