Amikor 1980 őszén a londoni British Library kézirattárában végiglapoztam a kötetünk1 anyagát kitevő erdélyi viseletképeket tartalmazó gyűjteményt, rögtön eszembe ötlött, hogy megjelentetésük révén olyan – a szaktudományban is újdonságként ható – képsorozatot tehetnénk közkinccsé, mely divat-, öltözködés- és képzőművészet-történeti ismereteinket egyaránt jelentős új vonásokkal gazdagíthatja.

Az azóta eltelt évek folyamán, az Erdély története és művelődési hagyományai iránt felerősödött és példás kiadványokban is testet öltő igény és érdeklődés jegyében egyre több helyütt láthattuk a 17. századi Erdélyben egymás mellett élő nemzetek különböző társadalmi rendű és ragú vagy foglalkozási csoporthoz tartozó tagjainak jellegzetes viseletképeit. Ez az élmény – örvendetes újszerűsége ellenére is – idővel csak fokozta hiányérzetemet: mindig ugyanaz a néhány, már-már unalomig ismert alak tekintett vissza szinte minden, e témában megjelent mű lapjairól. Ilyenkor a londoni képek sejlettek föl előttem a maguk szélesebb és mélyebb társadalmi tagozódásával, részletgazdagságával, pontosnak és hitelesnek tűnő megfigyeléseivel, igényesebb kivitelével. Ráadásul olyan típusokat is vetítve elénk és örökítve ránk, amilyenekről az egyéb, már ismert sorozatok semmiféle hírt sem adtak.

Nem lévén hivatásom sem a képek tárgyi hitelességének, sem a megjelenítés művészi színvonalának megítélése – mindkettőről szakavatott véleményt olvashatunk a kötet kísérőtanulmányában Galavics Géza és R. Várkonyi Ágnes tollából –, a felfedezés örömével a saját szakterületem, az irodalom- és eszmetörténet felől próbáltam megközelíteni e darabokat. Számomra az volt a képek felvetette fő kérdés, hogyan vélekedett az ábrázolt kor a ruháról és az öltözködésről mint az emberi kultúra sajátos megnyilatkozási formájáról. Eszmerendszerében hol és hogyan foglalt helyet, értékrendszerének kialakításában milyen szerepet kapott a divat és a viselet? Témaként vagy művészi segédeszközként miképpen jelentkezett az irodalomban az öltözködés? Miként vélekedtek a 17. századi magyarok saját öltözködésükről, s miként látták más népekét?

A válasz nem túl nagyszámú, de annál jelentősebb mozaikkövét természetesen az irodalmi és történelmi jellegű megnyilatkozások tengeréből lehet csupán összegyűjteni. S egymás mellé illesztgetve e darabkákat, valóban kikerekedhet azok véleménye, akiket e képek megörökítettek, s akiknek ízlését és öltözködési szokásait Apor Péter oly egyszerűvé és nemessé eszményítette.

A meg-megújuló és egyre korszerűbb eszközökkel dolgozó kutatásnak hála, ma már mindjobban ismerjük a régi magyar öltözködést. Egyre pontosabb képet nyerünk alkotóelemeiről: az anyagok minőségéről, színéről és a mai fülnek szokatlanul csengő nevéről, a kiegészítőkről. Tudjuk, mit viseltek a nők, és mit hordtak a férfiak; mi jellemezte a téli s mi a nyári viseletét; milyen hatásokat fogadott be s miket utasított el a régi magyar öltözködés.

De azt már jóval kevésbé tudjuk és vizsgáltuk, milyen eszmék és gondolatok társultak az öltözködéshez a 17. század Magyarországán és Erdélyében.

A régészeti-képzőművészeti-írásos emlékanyag feltárása és kiaknázása mellett Apor Péter feljegyzései szolgálnak támpontul és zsinórmértékül a szakirodalom számára.2 E vizsgálódások eredményeit próbálom kiegészíteni irodalmi-történelmi források tanúztatásával annak érdekében, hogy a tárgyi vonatkozásaiban már meglehetősen ismert korabeli öltözködés mögé felvázoljam annak mentalitástörténeti hátterét is.

Mint mindenütt a világon, a magyarországi és erdélyi ruházatnak is egyik legfőbb jellemzője annak szimbólumhordozó szerepe. Feladata – természetesen a test fedésén és ékesítésén túl –, hogy első látásra jelezze viselőjének nemcsak társadalmi, de nemzeti és felekezeti hovatartozását is. Ezért, legfőbb szempontként a társadalmi rétegződést szem előtt tartva, igen szigorú szabályok és rendeletek, előírások, zsinati határozatok döntöttek az öltözködés mikéntjéről. E szoros kötöttség, több oldalról ellenőrzött szabályozottság lehet az oka, hogy a rendkívüli ellentétek harca és a különös ellentmondások jellemzik talán leginkább az öltözködéssel kapcsolatos gondolkodást nálunk a 17. században. Ez az a korszak, amikor az Apor Péter eszményítette rend tartotta bástyáit. Pontosan meghatározták, ki mit, milyen anyagból hordhat, s hathatós szabályzat rendelkezett az illető ruhadarab hosszáról is. Még Apafi Mihály idejében is mindenki „rendi szerint” volt köteles öltözni: bizonyos anyagból csak az „urak”, a főnemesség, másból a köznemesség, s megint másból a köznép. Szintén Aportól tudjuk, hogy ekkor bársonyban csak a fejedelem járhatott! Lipót császár pedig rendeletileg biztosította, hogy bizonyosfajta kelméket csak a főrendieknek legyen joguk használni. Aki nem rangjának megfelelően öltözködött, az könnyen kellemetlen félreértések áldozatává válhatott: Bethlen Miklóst például egyszerű fekete gyászruhája miatt – amely erősen különbözött a bécsi magyar követség előkelő ruházatától, s különösen pedig a császári udvarban megszokott viselettől – szolgának nézték, s nem akarták beengedni a bécsi császári palota előszobáiba. Önéletírásából még fél évszázad elteltével is kisüt szégyene, hogy a laxenburgi komédianézés helyett kívül, a szolgákkal kellett hevernie.3

Míg e szigorú rendszerbe foglalt szabályozottság igyekszik a század folyamán fenntartani az elkülönülés érdekében kivívott helyzetét, addig vele ellentétes folyamatként már a század elején – vagy inkább még az előző század utolsó harmadában – megindul a harc az öltözködési kiváltságok eltörlése, az egységesülés érdekében. Magyari István a 17. század legelején árulkodó képet festett e törekvésekről:, Az öltözetbeli változtatás, gőgösség és cifraság is jobbrészre mindenkor az életnek, erkölcsnek és még szinte az közönséges állapatnak is változását hozza reánk, az mint Philippus sok helyen bizonyítja: Az minemű sokféle cifraságot gondoltanak az ruhaviselésben az magyarok, nyilván még csak azzal is jelentik régi egyigyűségektől való eltávozásokat és az miatt reájok következendő romlásokat. Az polgári rend az nemes öltözetre, az nemesség az urakéra, az urak a fejedelmekére űznek ugyannyira, hogy majd alig tehess immár választást közöttök.”4 Mintha Apor Péter szólalna meg prédikátori hangnemben, majd másfél évszázaddal korábban saját idejénél…

Amiként mindenki fölfelé igyekezett a társadalmi ranglétrán, ugyanúgy az öltözetben is mindenki fölfelé próbált hasonulni, feljebbről vette a mintát. Igen korjellemző Madách Gáspár kifakadása a tolvaj tiszttartók ellen. Bizonyára nem véletlen, hogy mire fordítják becstelen úton szerzett keresményüket:5

 

Urok marháját eladják jó pénzen,
Pénzit magoknak tartják erszényekben,
S forgódik az sok ruha szerzésében,
Szekrénnyel küldözik másuvá szekérben.

 

A városi polgárasszonyokat ugyancsak a ruha túlzott szeretetéért feddi egyik népszerű szereleménekünk is:6

 

Ha várasit veszek, cifrák és gőgösek,
Újabb-újabb köntöst szerzeni nem győzek,
Ha penig érettek nagy bővön nem költők,
Kedvetlent hunyarint másként az szemöldek.

 

Érdekes végigtekinteni a vers variánsainak sorain is:

Selyem s párta övét szerezni nem győzök,

[vagy]

Selyem párta övre vágnak, mint ördögök,

[vagy]

Ha városit veszek, a csak cifrálkodik,
Újabb-újabb cifrát vennyi igyekezik,
Selem ezüst övre a szíve vágyódik,
Kedvetlen humorú, hogyha ki nem telik.

Az öltözködési egyenjogúságért folyó küzdelem a század második felére, végére sem dőlt el egyértelműen: a nagy hatalmú székely generális, Béldi Pál feleségének cifra öltözete a kortársak szerint igen komoly szálka volt a féltékeny fejedelemasszony, Bornemisza Anna szemében. S Tótfalusi Kis Miklós tragédiájában nem kis része volt a polgárasszony feleség tafotaruhájának és muntlijának – selyem vállkendőjének –, ami a kolozsvárak szerint csak a nemesasszonyok vállát illette meg.7

Amilyen nehéz volt az előrejutás társadalmilag, ugyanúgy nem léphetett át könnyedén az ember egyik öltözködési rendszerből a másikba – illetve ha a ranglétrán nem jutott feljebb, akkor meg kellett maradnia a helyzetének megfelelő öltözködési rendszerben is. A belőle való kitörési kísérletek, mint a fenti esetekben láthattuk, rendre kudarcot vallottak, s bár a századvégi erdélyi polgárság öltözékében egyre nagyobb volt a nemesi viselet szerepe és súlya, ha hihetünk Apor Péter állításának, csak a 17. század harmadik évtizedére valósult meg – egyfajta, nem teljes, de Apor által így is kárhoztatott – egységesülés az öltözködésben: „…most sok asszony, leány, akiknek férjek vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya, drága az párta, az asszonyoknak aranyos szélyű gyenge patyolat.”8

Érdemes felfigyelni arra a különös ellentmondásra is, amely – Magyarországon és Erdélyben más-más módon – a magyaros és az idegen ruházat viszonyában jelentkezett. Azokban az években, amikor a reneszánsz olasz ruházatot a nőknél kezdte felváltani a spanyol ruha divatja, a férfiaknál pedig kialakult a keleties-magyaros viselet, az erdélyi közízlés egykettőre kivetkőztette Haller Gábort, majd valamivel később a Nyugatról hazatért Bethlen Miklóst a pántlikás-paszomántos külországi köntösből. Elhatárolta magát a németes-franciás viselettől, figyelemre méltó befogadói türelemmel fordult viszont a lengyel és a török viseletek felé, könnyedén olvasztva őket saját hagyományrendszerébe.

Úgy látszik, a magyaros öltözék kirítt a nyugatias viseletek közül, s már messziről árulkodott viselője nemzeti hovatartozásáról. Minden bizonnyal ezért akart Balassi Bálint Krakkóban olasz ruhába bújva nekivágni a nagyvilágnak, hogy a nemzetközibb jellegű öltözet – neki: álruha – elrejtse igazi énjét.9 Ugyane különbözőség leplezése volt a célja a magyar peregrinus diákoknak is, akik már Bécs táján német, majd feljebb jutva holland köntöst öltöttek magukra. Igyekezetükben főleg a megváltozott időjárási-éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodás gyakorlatias igénye fogalmazódott meg, de nem csak az. Sajátos öltözékükkel az idegen szemek kandi tekintetének lettek volna mindenütt kitéve. Buzgóságukban néha még túl is lőttek a célon. Técsi János Franekerből írt levelében ekként panaszkodott Teleki Pálnak 1697-ben: „Magyarok szinte tegnap, ultima Junii érkezének ide. Debreceniek mind a négyen. Oly cifrák, hogy a tavalyiak meg sem tetszenek mellettek. Ha így megyünk tovább a dologban, félek én, hogy a szegénységnek opinióját, mellyel eddig a collegiumokért való fizetést elkerültük, a professorok előtt elvesztjük. Jóllehet így sem igen illendő, hogy öltözetünkkel afféle perzsiai nagy gazdagságot mutogatunk…”10 – ítéletében persze az ingyenességet féltő diák erdélyi volta is tükröződik: a magyarországi diákok szellemisége és túlhajtott külföldmajmoló öltözete fölött egyaránt pálcát tör. A közhelyben nem csupán a krőzusi gazdagságra való általános utalást kell látnunk, hanem esetleg annál konkrétabb, közvetlen irodalmi emlékkép mögöttesét is hozzákapcsolhatjuk. Gyöngyösi István Kemény János-versének részletekben tobzódó, szemléletes ruhaleírásai között olvasható egy török vezér jellemzése:11

 

Ezután a vezér maga dagályosan,
Perzsiai módon ballag kaftányosan,
Amelyet arannyal műveltek habosán,
És Perzsiában is szerzettek árosán.

 

A magyaros ruházatnak jelentős nemzeti és politikai tartalmat is tulajdonítottak a korban. A nagyszombati egyetem hallgatóinak „német köntösben” kellett járniuk. A jezsuiták kiűzése után (1704 eleje) azonban kötelezték az ifjakat a magyar öltözetben való járásra. S a nyilvánvaló tévedések mellett bizonyára egyéb érzelmeknek sem volt elhanyagolható szerepük abban, hogy a nemzeti öltözetből kivetkőzött Sennyei Ferencet és Vécsey Sándort az 1697-es hegyaljai felkelés lázadói ruhájuk alapján németeknek vélték, s csaknem agyonverték.12

A magyar és a külföldi ruházat párhuzamba és ellentétbe állításának különösen alkalmas terepéül szolgáltak a katonaénekek. Gondoljunk csak a Csínom Palkó, Csínom Jankó hosszú ellentétező felsorolására, melyben a labanc és a kuruc fegyverzet és ruházat részletező megrajzolására azért van szükség, hogy a különbségtétellel a kurucok erkölcsi és katonai fölényét bizonyítsa.13 Rákóczi hadainak díszes öltözékére a külföld is felfigyelt, s nem állta meg rosszalló szó nélkül. Jacob Jan Hamel-Bruyninx, a békét közvetíteni igyekvő holland követ állítólag e szavakkal fejezte ki nemtetszését Bercsényi Miklósnak: „Ha szabadságot kerestek, ne értéktelen rézpénzzel fizessétek hadaitokat, hanem vágjátok le a sok arany-, ezüstgombot, láncot mentéitekről, veressétek pénzzé, s azzal fizessétek a katonát, majd jobb kedvvel harcol! Lám, Hollandia nem ezüst-, hanem ólomgombos kabátokban vívta ki szabadságát.”14

Az éles szemű holland diplomata megjegyzése mögött főként gazdasági megfontolás fedezhető fel, vélekedése mégis különös összhangban van Zrínyi Miklós Vitéz hadnagyának egyik aforizmájával, melyben a költő és hadvezér alapos megfontolással ugyancsak a több okból is alkalmatlan, túldíszített hadi öltözék ellen emeli fel hangját: „A vitézség ruházatja nem olyan, mint a városi cifraság: abban is rettenetességet kell mutatni az ellenségnek, mentül inkább lehet. A toll megékesiti az embert, a vas rettenetessé tészi, de az arany, az ezüst, a drága köntös csak ellenségedben szomjúságot nyit és nagyobb bátorságot, mert azt gondolja, hogy az, aki azt hordozza, asszonyos és gyenge; más az, hogy a nyereségért jobban forgolódik.”15

A tapasztalt hadvezető állásfoglalása jut kifejezésre a költő megszólalásában és szemléletmódjában is. A Szigeti veszedelem legjobb vitézei mindig kiválóságukhoz illendő ékes öltözetben jelennek meg. A ruházat és a fegyverzet nem csupán dísz, hanem belső értékük kivetítése is, s mint ilyen, egyúttal az ellenfél elámítására és elrettentésére szolgál. Szemléletes példa erre Deli Vid, a „törökök ostora” jellemzése, akinek már külső leírása révén is szinte óriásira növeli alakját a költő:16

 

Selyem páncél ünggel öltöztette testét;
Nagy nyusztbőr kápával befödözte fejét,
Azon kerecsen szárny mutatja szépségét;
Egy nagy nehéz paizs súlyosítja kezét.

Nagy mamuz az lábán kemény földet szántja,
Kemény fringia-kard oldalát támasztja,
Ez volt szigeti leventáknak virágja,
Bölcs, erős, gyors, haragos, mikor akarja.

 

Hogy a katona életében milyen fontos szerepet játszott és nagy értéket jelentett az ékes öltözet, a félelmetes és jó minőségű fegyver, azt azzal érzékelteti a költő, hogy amikor a legnagyobb és legkedvesebb ajándékot akarja Deli Vid Radivojnak és Juranicsnak adni, akkor17

 

Mindeneknek ada szép emlékezetet,
Avval ajándékozd az vitézeket:

Magáról élvévé, adá Radivojnak
Bőrét nagy arábiai oroszlánnak,
Melyet elvett testérül Abdus Elamnak,
Életével együtt Singér bék fiának.

Szép arannyal varrt üngöt vörös atlacbul
Azután Deli Vid levévé magárul;
O ezt levonta szerecsen Hamvivánrul;
Juranics vajdának adá ajándékul.

 

Ugyanez a viszonyulás és szemlélet mutatja meg magát a halálba készülő szigeti hős, Zrínyi Miklós utolsó öltözködésében – jelezve a cselekedet szimbolikus értelmét és jelentőségét:18

 

Egy dolmánt, egy mentét csak választ magának,
Az mely legszebb vala mind közte azoknak;
Ebbe szokta mutatni magát az udvarnak,
Ebbe menyegzőknek és triumfusoknak.

Két arany perecet választa azután,
Evvel jelt csinála vitéz úri karján;
Egy kócsagtollat is szegeze sisakján,
Száz aranyat kétfelé tett dolmányában.
O, mely csuda dolog, hogy jutalmat szerez
Maga hóhérának! Mely kemény vitéz ez!

 

Az öltözködés – mint metaforikus többletjelentést hordozó cselekvéssor – leírása, vagy csak a rá való utalás is, kedvelt költői fogása és kifejező eszköze volt a kor műköltészetének. Szenci Molnár Albert „magyar zubbonköntöskébe” igyekezett öltöztetni a francia és német dallamú zsoltárokat.19 Zrínyi már említett eposzában a halál metaforikus megjelenítéseként találkozunk vele a „Ha testi köntösbül levetkőzik lölkök” sorban.20 A kitűnő Zrínyi-tanítvány, Gyöngyösi István sokszor és roppant találékonyan él e képi lehetőséggel. Mestere nyomán haladva az ő erkölcsi ítélete is megnyilatkozik a kényeskedő, cifra udvari viselet és a közösségi áldozatvállalást tükröző, nemesen egyszerű harci öltözet szembeállításakor a Kemény Jánosról írt versében:21

 

Akármely cifrázott s fényes udvari nép,
Mint az hadi rendelt sereg nincsen oly szép,
Ez minden másféle pompánál feljebb lép,
Mezei szépsége kiírhatatlan kép.

Ebben tartja vala Kemény is szépségét,
Mellyel ragyogtatná fejedelemségét,
Hogy harci ruhája kívánt ékességét
Felvévén, népéért mutassa készségét.

 

Nála a „jó erkölcsök kedves ruházatja” az, ami a kiváló emberek számára oly fontos hírnevet biztosítja. Az emberi élet megannyi jelentős, elvont mozzanatát képes láthatóvá tenni az öltözködésből fakadó képeivel, hasonlataival, metaforáival, megszemélyesítéseivel.

A szerelmi önfeláldozástól22

Készb vagyok éretted mindenemet adnom,
Egy köz condorában rongyoson maradnom,
Mint tégedet nehéz fogságodban hadnom

a sors forgandóságán át23

Szomszédos egymással szolgálat s uraság,
A szűr a skárláttal, szabadsággal rabság.

egészen az elmúlásig:24

Amely óra adja világra-létünket,
A’ kezdi rongyolni mindjárt életünket.

 

Természeti képeit ugyancsak gyakorta élénkíti az emberi életből ellesett-kölcsönzött megszemélyesítéssel. Tolla nyomán a tavasz a „mezőt ruházza”, a fekete föld „pirosban öltözik” a kiontott vértől. A Murányi Vénus második részének kezdő szakaszában pedig a magyar lírai költészet egyik legszebb hajnalképe sejlik föl:25

 

Az üdő éjjeli gyászát levetette,
Piros hajnalszínben magát öltöztette.
Szép arany hajait rózsákkal hintette,
S reggeli szellőnek folyni eresztette.

 

17. századi köz- és műköltészetünk egyaránt fölismerte a ruházat és az öltözködés szerepeltetésében rejlő jellemzési lehetőséget. E költői megoldás egyként alkalmasnak bizonyult a jellemhibák és az erények felmutatására. A már eddig látott példák is arra engednek következtetni, hogy inkább a rossz tulajdonságok, a negatív értéktartalmak megjelenítésére használták előszeretettel. Az asszonycsúfolók, a nőgyűlölő versek elmaradhatatlan eleme – amint azt a Tükör az asszonyokról című versezet is bizonyítja – a rendezetlen, piszkos ruházat és a kárhoztatott jellem társítása.26 Madách Gáspár is él az alkalommal, hogy a „gonosz asszonyi állat”-ot, lelki tulajdonságait kivetítve, már küllemében is jelezze:27

 

Nem gondol urával, széllyel futos,
Noha kis subája prémes és nyusztos,
Esővíztől pegyvet süvege lustos,
Főkötője leesett, haja csuportos.

 

A női latorságért kiénekelt Bendő Panna ékes ruházata pedig más természetű jellemhibára hívja fel egyértelműen Madách Gáspár és a kortársak – egyben az utókor – figyelmét:28

 

Szép friss ruhákban sétálsz az utcákon,
Arany lánccal kötözöd magad nyakon,
Szemedet idestova hányod az ifjakon,
Lábadnak nyomát hogy mérjék az ágyon.

 

Ezért aztán méltán tanítja arra az ifjúságot, hogy:29

 

Feleséget ne végy magadnak jószágért,
Sem penig pénzért s aranyas ruháért,
Szeressed csak őtet drága jó erkölcsért,
Szemérmes jámbor s tökéletességért.

 

Madách Gáspár nem mulasztja el a „jó asszonyi állat” belső tulajdonságainak külső megjelenítését sem. Feltétlen figyelemre méltó, hogy ő – nem öltözködik. őt az erény öltözteti, a legnemesebb, legfinomabb, legelőkelőbb ruhaanyagokba. A nem új keletű ötlet 17. századi útja, módosulásai és felhasználási alkalmai jól nyomon követhetők.

Madách Gáspárnál a jó asszony30

 

Ura ágyát szépen felékesíti
Jámborságnak selymével szépíti,
Szentségnek bársonyával öltözteti,
Szemérmetességnek paplonával fedezi.

Beniczky Péternél:31

 

Urát félő asszony,
Mint a’ drága bársony,
Marad dicsiretiben:

De a gonosz asszony,
Mint az hetes vászony,
Szapulást vár mindenben.

 

A kuruc költészetben már nemzeti tartalmakkal is telítődik a kép:32

 

Patyolat az kuruc,
Gyöngy az felesége,
Hetes vászon az laboncság,
Köd az felesége.

 

Azokat a jellegzetes képeket, ellentmondásokat tekintettük eddig végig, amelyek az öltözködéssel, a ruházattal kapcsolatban bukkantak fel a magyarországi és erdélyi gondolkodásban, íróink eszmerendszerében.

A legjelentősebb ellentmondásnak azonban azt a sajátos viszonyt érzem, amely a valóságban egyre nagyobb értékeket felhalmozó és megmutató, egyre díszesebb, színesebb, változatosabb és választékosabb öltözködés divatja és a vele szemben megnyilvánuló szellemi ellenállás között feszült. Az egész évszázadon átível az a – később még a puritán szellemmel is felerősített – hang, amelyet Magyari István a század elején megpendített. Ahogy Apor Péter eldörögte haragos erkölcsi bírálatát saját kora náj módira hangolt öltözködése felett, ugyanúgy ostorozták – főleg prédikátor – elődei az általa eszményített korszaktok) öltözködési divatjait. A ruházkodásra vonatkozó kitételek – származzanak akár katolikus, akár protestáns szerzőtől – egyaránt a világ hívságának, állhatatlanságának, csalfaságának szóló elutasító magatartást, negatív értékítéletet fogalmazzák meg. Nyéki Vörös Mátyás elrettentő képeitől Pázmány Péteren át – aki szerint a nők nevelésében nagy „gondviseletlenség” van, mert: „csinosgatás, ruhacifrázás, gangosán lépés, azaz kevélységre tanítás minden nevelések”33 – a feleségét nemesi módra öltöztetni vágyó Tótfalusi Kis Miklósig, aki Kolozsvár 1697-es nagy tűzvészének okául tette – a paráznaság, lopás bűnével azonos súllyal vetve a latba – a „piperés (cifra, cicomás) öltözetet” is.34

E bűnöket s az általános emberi gyarlóságot ostorozó bírálat, feddőzés, morális intés nagyon gyakran rejtezik a divat, a divatmajmolás, az öltözködés újdonságai vagy éppen túlkapásai, különcsége elítélésének álruhájába!

Mert igen szomorú társadalmi tapasztalatoknak kellett meghúzódniok a mögött a tény mögött, hogy Baranyai Decsi János 1598-as közmondásgyűjteményében a tucatnyi, ruházattal kapcsolatos közmondás és szállóige között egyetlenegyet sem találni olyat, amelyik egyértelműen pozitív értéktartalmat hordozna!35 Annál többet viszont olyat, amely az emberi hibákra, gyarlóságokra: kétszínűségre, nagyravágyásra, cifrálkodásra, bizonytalanságra, képmutatásra utal. Ízelítőül lássunk néhány példát: Nem a köntös teszi a papot!; Hasznosb az étel a bársony ruhánál; Pénz emberség – ruha tisztesség; Öltözeti olyan, mint egy indiai tiknak; Minden gazdagsága a ruhájában vagyon; Nem tudom, ruha-é vagy ködmön; Új formájú köntös!; Igen illet majmot bársony ruha; Az majom ugyan majom, ha aranyos ruhába öltöztetik is; Ki szereti papját, ki a palástját stb.

A ruházattal kapcsolatosan az évezredek során felhalmozódott keserű általános emberi tapasztalatok így csapódtak le s fogalmazódtak meg a magyar közmondásokban. S lettek a lényeg és a látszat ellentmondásának, a világi hívságokra összpontosító emberi vágyak értelmetlenségének, a jellembeli fogyatékosságoknak képi kifejezőjévé.

A bennük felgyülemlett és megőrzött közösségi tudás bölcs intelmeit s a követendő életelveket Beniczky Péter tanító-nevelő célzatú versei emelik majd fel költészeti témaként a „magas” irodalomba. A „közönséges magyar példabeszédekrül”, azaz a közmondásokról írott, a kortársai között nagy népszerűségnek örvendő könyvében nem egyre rálelhetünk a fentebb felsorolt közmondások verses kifejtéséből. Ami Baranyai Decsinél az álságos, a belső emberi értékek helyett a külsőlegességekre figyelmező világ bírálata: „Pénz emberség – ruha tisztesség”, az nála:36

 

A’ ruha ékesség,
Pénz pedig tisztesség
E’ mostani időben,

Hogy ha ez hiános,
Magad sem vagy hasznos,
Alig eszel kenyérben,

Mihez Virtus nem fér,
Ez a’ kettő rá ér,
Es mosdat legelsőben.

 

Az ugyanezen hibát ostorozó „Nem a köntös teszi a papot” közmondást pedig így verseli meg:37

 

Jámborság ékesít,
Szemérem tisztesít
Magad jó viseléssel,

Ruha szem-fény vesztés,
És külső tettetés
Patikai festékkel.

Természetén kívül,
Ki szépségnek örül,
Jele jár kettős szívvel.

 

A 17. század emberét legjobban izgató filozófiai kérdéseknek, az idő és a hírnév viszonyának, a szerencse forgandóságának és a múlandóságnak ábrázolására egyaránt alkalmasnak tartja a ruházat pusztulásában megbújó metaforikus jelentést:38

 

Szép köves arany lánc,
Kit gyönyörködve látsz,
Üdőktül homált vehet,
Drága szép öltözet,
Kit sok munka szerzett,
Moly s penisz miatt veszhet,
Vérrel gyűjtött sok kincs,
Kinek száma-is nincs,
Tűz, s láng miatt szenvedhet.

 

E gondolati mag adja a témához fűződő 17. századi vélekedések alaphangját, s ezen a nyomon elindulva, ezt a szellemiséget folytatva alakíthatta ki éppen egy századdal Baranyai Decsi után az öltözködésre is alapított „nemzetkarakterológiáját” az „Egy jeles Vad-kert” fordítója, az Erdélybe menekült Miskolczi Gáspár.39 Feddésének nem csekély érdeme, hogy négy évtizeddel megelőzve Apor Péter mondandóját, korholása révén évtizedekkel korábbra helyezhetjük annak a folyamatnak a kezdetét, amelyet Apor Péter 1687-hez, az osztrák csapatok első, ám meghatározó érvényű bevonulásához kötött: „Sok nemzetek más szomszéd nemzetek öltözetinek, étkeinek, táncainak nemeit negédesen követik. Mellyről nevezetesek a Németek: kik felől midőn egy derék Velencei Herceg az ő képírójának parancsolta vólna, hogy a Németet mennél helyesebben tudná öltözetiről és magaviselésiről leírni. A képíró azt cselekszi, hogy ír egy Majmot, és annak hóina alá egy türet posztót. Midőn tőle okát kérdenék, azt felelte: mert valamiképpen követi a Majom az embernek minden cselekedetit. A Németek szintén majmoskodva követik a kömyülettek való nemzeteket, és minden esztendőben változtatják az ő öltözeteknek formáját. Imhol azért a Majomnak hóina alá a türei posztó, hogy valaminémű forma öltözetet szeret, ollyat szabasson belőle.

N[ota] B[ene], Édes Magyar nemzetem! Vagy nem ez illik-é ma tereád is? Kinek minden mostani köntösöd, erkölcsöd, szokásod más idegen nemzetektől vött. Kalpagod, kapcás nadrágod, csizmád, papucsod Töröktől. Dolmányod, alamódi süveged, hosszú mentéd, táncaid rész szerént Lengyelektől, rész szerént Oláh Boéroktól. Nagy hajad, nyakravalód, kalapod, térdhajtásod, dohányzásod Németektől. Étkeidnek nemei, rended felett való cifraságod, bosszús voltod rész szerint Lengyelektől, rész szerint Németektől vett majmoskodásod. Boritalod, undok szitkod, állhatatlanságod, pártütésre való hajlandóságod minden nemzetektől csipkedve lopott. Hanem csak egyedül nyelved s kardod volna Magyar, az is pedig nagy részént Istennek bosszúságára és felebarátidnak ártalmára valóvá lőtt. Mivelhogy azért te mindezekben megemlített szomszédidnak Majmává lettél, no ne csudáld tehát boldogtalan Magyar nemzet, hogyha ők is ma teveled, mint hozzájok tanult Majommal illy mérgesen játszadoznak.”

 

Jegyzetek

1 Régi erdélyi viseletek, Viseletkódex a XVII. századból, az előszót Jankovics József, a tanulmányokat Galavics Géza és R. Várkonyi Ágnes írta, Bp., 1990.

2 Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, szerk., utószó és jegyz. Tóth Gyula, Bp., 1972.

3 Bethlen Miklós Önéletírása, sajtó alá rend., jegyz. V. Windisch Éva, bev. tan. Tolnai Gábor, Bp., 1955, 1, 179.

4 Magyari István, Az országokban való sok romlásoknak okairól, sajtó alá rend. Katona Tamás, utószó Markai László, Bp., 1979, 83.

5 Régi Magyar Költők Tára XVII/12, sajtó alá rend. Varga Imre, Cs. Havas Ágnes, Stoll Béla, Bp., 1987, 41.

6 Régi Magyar Költők Tára XVII/3, sajtó alá rend. Stoll Béla, Bp., 1961, 165, 156, 164, 167.

7 Tótfalusi Kis Miklós Mentsége, in Erdélyi féniks, Misztótfalusi Kis Miklós öröksége, bev., jegyzetek Jakó Zsigmond, Bukarest, 1974, 216.

8 Apor Péter, i. m., 29.

9 Balassi Bálint, az adat Forgách Simon 1589. szept. 26-i levelében, közli Tóth István, Magyar Könyvszemle, 1975, 63.

10 Teleki Pál külföldi tanulmányútja, Levelek, számadások, iratok 1695–1700, összeáll. és utószó Font Zsuzsa, Szeged, 1989 (Fontes Rerum Scholasticarum, 3).

11 Gyöngyösi István munkái, sajtó alá rend., bev. Badics Ferenc, Bp., 1905, III, 326.

12 Thaly Kálmán, Irodalom és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból, Bp., 1885, 40.

13 Régi Magyar Költők Tára XVII/11, sajtó alá rend. Varga Imre, Bp., 1986, 402–405.

14 Thaly Kálmán, i. m., 15.

15 Zrínyi Miklós Hadtudományi munkái, Benczédi László és Perjés Géza tanulmányával, Bp., 1957, 239.

16 Zrínyi Miklós, Szigeti veszedelem, V. ének, 61–62. versszak.

17 Uo., IX. ének 39–40. versszak.

18 Uo., XV. ének 13–15. versszak.

19 Szenci Molnár Albert Válogatott művei, sajtó alá rend. Vásárhelyi Judit, bev. tan. Tolnai Gábor, Bp., 1976, 53.

20 Zrínyi Miklós, i. m., XV. ének, 32. versszak.

21 Gyöngyösi István, i. m., 338.

22 Uo., 270.

23 Uo., 255.

24 Uo., 273.

25 Uo., 85.

26 Tükör az asszonyokról, az 1702. évi kiadás hasonmása Komlovszki Tibor utószavával, Bp., 1984.

27 Madách Gáspár, in Régi Magyar Költők Tára XVII/12, 36.

28 Uo., 66.

29 Uo., 37.

30 Uo., 58.

31 Beniczky Péter, in Régi Magyar Költők Tára XVII/12, 200.

32 Régi Magyar Költők Tára XVII/11, sajtó alá rend. Varga Imre, Bp., 1986, 405.

33 Pázmány Péter Prédikációi, vál. és a szöveget gondozta Tarnóc Márton, Bp., 1987, 339.

34 Tótfalusi Kis Miklós, Siralmas panasz Istennek Kolosváron fekvő nagy haragjáról, 1697, in Régi Magyar Költők Tára XVII/13, 528.

35 Baranyai Decsi János, Adagiorum, az 1592-es kiadás szövegét gondozta Molnár József, Bp., 1978, passim

36 Beniczky Péter, i. m., 175.

37 Uo., 207–208.

38 Uo., 114.

39 Miskolczi Gáspár, Egy jeles Vad-kert, vál., sajtó alá rend., jegyz. és utószó Stirling János, Bp., 1983, 172–173.

 

Így idézd:

Jankovics József. „Régi magyar irodalmunk »viseletképe«”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 9–22. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) Régi magyar irodalmunk „viseletképe”

Korábbi kiadása: Jankovics József. „Régi magyar irodalmunk »viseletképe«”. In Régi erdélyi viseletek: Viseletkódex a XVII. századból, szerkesztette Jankovics József és Galavics Géza, 5–19. Budapest: Európa Kiadó, 1990.

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük