Az Önéletírás, az Imádságoskönyv, a Sudores et Cruces, a Moribunda Transylvania, a Penetralia, az Olajágat viselő Noé galambja, a jóformán ismeretlen, csupán kétlapnyi terjedelmű kiadvány Corona muralis, az Apológia Ministrorum… és számos más tervezet, beadvány mellett a szakirodalom egybehangzóan Bethlennek tulajdonítja az Austriaca Austeritas, az Austriacae Austeritatis Continuatio, és az Austriacae Austeritatis, ejusdemque Continuationis Confirmatio című, névtelenül, illetve álnévvel és hamis helynévvel megjelentetett politikai célzatú röpiratokat, melyeknek célja a külföldi közvélemény tájékoztatása, a protestáns választófejedelmek mozgósítása volt a Habsburg-önkény és valláskorlátozás ellen, az igazságos joggyakorlat érdekében.1

A kor e három legismertebb publicisztikai művének szerzőjét megnevező írások jól megfigyelhetően egyetlen közös fonáshoz nyúlnak vissza: Szabó Károlyhoz. Ő volt az, aki bizonyító szó, alapos indok és félreérthetetlen korabeli utalás nélkül írta az Austriaca Austeritásról és folytatásáról: „A könyv névtelen szerzője Bethlen Miklós”; a Continuationis Confirmatióról: „Az álnevű szerző Bethlen Miklós.”

Ha a hozzáférhető példányokat szemügyre vesszük, nem találunk olyan külsődleges jelet, possessor-bejegyzést, marginális jegyzetet, amely a szerző kilétéről tanúskodna. Valószínű, hogy Szabó Károly is kizárásos alapon próbálta a szerzőt megállapítani, s Erdélyben Bethlen Miklós volt számára az egyetlen olyan kiművelt emberfő, jó tollú publicista, akit a szerzőséggel meggyanúsíthatott. Hogy vélekedése milyen szilárd talajra épült, szemléletesen mutatja a Falsitas toti mundo detecta2 című vitairat, amelyet – Szabó szavait kölcsönözve – „legnagyobb valószínűséggel” ugyancsak Bethlen írt.

E mű szerzőjének kilétét azonban éppen maga Bethlen Miklós fedte fel számunkra Önéletírása lapjain: „Még én külön írtam vala Heidelbergába Joachimus Camerarius, és több, az elector körül lévő jó uraimnak, és az én praeceptorimnak a professzoroknak, adjungálván az akkor Bársony püspöktől Magyarországban kibocsátott »Veritas toti mundo declarata« nevű könyvecskét cum refutatione Joannis Pósaházi sub titulo: »Falsitas toti mundo detecta«, még holmi ahhoz tartozó maradékokkal.”3 E levél küldése 1672-ben történt, mely évben Pósaházi műve is napvilágot látott, s a „holmi ahhoz tartozó maradékok” talán az 1672-ben egy kötetben kibocsátott Austriaca Austeritas és az Austriacae Austeritans Continuatio lehetett.

Kérdés, ha Szabó Károly e kiadványnál ily nyilvánvalóan tévedett, nem tarthatjuk-e joggal ugyanilyen megalapozatlannak azonosítását az Austriaca-sorozat esetében is. Ítéletét az utókor kritikátlanul átvette, s Lukinich Bethlen család monográfiája már magától értetődő természetességgel veszi fel Bethlen művei közé a felsoroltakat. „Bethlen Miklóst megbízták egy röpirat megszerkesztésével, melynek álnéven s esetleg hamis nyomdahely-feltüntetéssel kellett megjelennie, hogy minden sérelmet takargatás nélkül feltárhassanak benne anélkül, hogy ezért akár a porta, akár a bécsi udvar magyarázatokat kívánhatna a fejedelmi udvartól.”4

Lukinich szerint a külföldi közvélemény tájékoztatása végett – s a protestáns fejedelmeknek el nem küldött, Bethlen tevékeny részvételével készült levelek helyett – így jött létre az Austriaca Austeritas. Majd 1672-ben újabb röpirattal jelentkezett Bethlen, az Austriacae Austeritatis Continuatióval, amely az I. Lipót és kormánya foganatosította megtorló, protestánsüldöző intézkedéseket volt hivatva előszámlálni.

Szabó Károllyal ellentétben Lukinich Imre viszont már úgy tudja, hogy Bethlen e műve befejeztével téteti kritika tárgyává Bársony György művét Pósaházi Jánossal (Falsitas toti mundo detecta). E tény azonban még inkább felerősíti kételyeinket. Ugyanis ha a rendkívül felkészült, széles látókörű, erősen polemizáló hajlamú Bethlen írta az Austriaca Austeritast és folytatását, akkor a legkézenfekvőbb az lett volna, ha vitapartnere állításait cáfolva korábbi állításait önmaga védelmezte volna, s nem mással végezteti el a nagy anyagismeretet kívánó munkát.

1672. január 27-i, Teleki Mihályhoz intézett leveléből kiviláglik, hogy Bethlen jól ismerte az Austriaca Austeritast. Sőt, amennyiben az alább kiemelt sorok az Austriacae Austeritatis Continuatióra vonatkoztathatók, talán a folytatására maga vállalkozott: „Minap uiiabb formába megh irám ismet az leveleket oda fel, de az Urak azt találták, a kik Csenádon eggyűtt voltak, hogy sem Instructiot, sem azt az levelet Feyedelem petséti és Subscriptioja alatt nem bátorságos el küldeni, hanem in forma libelli kell eggy irast tsinálni, és az Austriaca Austeritáshoz alkalmaztatni, és simplex Credentia mellett fel küldeni. Immár most ismét azon dolgozom, az menyire én tőllem lehet, ugyan derekast akarnék imi, ugy hogy ha az Feydelem nem kűldiis, nyomtassák ki.”5 (Kiemelés tőlem: J. J.)

Bethlen szerzőségét sugallja az is, hogy öt évvel később is úgy ír az Austriaca Austeritasról és a Confirmatiótól, mint amelyek szerzőjét nem ismeri, s érdekes, hogy ilyen vonatkozásban a közbülsőt, az Austriacae Austeritatis Continuatiót nem említi. Bár eléggé furcsa, hogy 1677-ben – tehát majd másfél évtized múltán – beküld érte Kolozsvárra, és nem tud belőle példányt szerezni.

Teleki 1677-es magyarországi hadjáratra való készültekor szeretné segítségül hívni Bethlen Miklós pennáját: fegyverfogását tollal is megokolandó. Bethlen válasza fennmaradt, s némiképp eligazít a röpiratokhoz való viszony kérdésében. Bethlen okmányok, dokumentumok nélkülözhetetlenségét jelzi, mert „Ezek nélkül fundamentomos Manifestumot nem tudom, mint irnák, ha ezek megh volnának, enis fel merném kötni a pennát, úgy hiszem Faigel Péter Uram, vagy Apátzai Thamás Uram mind ezekbe sokat conferálhatna, mert az mint kgd mondá, hogy az Austriaca Austeritasbol vehetni, igaz dologh, hogy onnét vehetni, de nem szintén annyit, az mint én szeretném, más az nem tudom, ha tsak álmomba láttámé, de úgy tettzik azt az Austriaca Austeritást refutalták, azis ighen kevantatnék nékem, hadd látnám, ha nyule? vagy medve, mert kivált abba nagy scrupulust látok, hogy az mint az Austeritásba folio penultimo az vagyon írva, toties immunis Statuum Regni in suum Regem insurrectio <esse posset> etiam armata esse posset, ezt én nem tudom, honnet citálta az Author, mert szóról szóra illyen formánn én ezt nem tudom hogy olvastam volna, ha kgd tudná, hogy ki irta azt az Austeritást, igazittana reá, hadd vennem Censuráját, mert el hiszem az a betsülletes ember az dolgokban versatus lehet; semmit penigh ollyat nem szeretnem irni affélébe, az mellyet helyesenn refutálhassanak.”6 (Kiemelés tőlem: J. J.)

Bethlen e levele szerint tehát nem ismeri az Austriaca Austeritas szerzőjét, amit elhihetünk neki, hiszen kellett olyan taktikai érzékkel rendelkeznie, hogy a mű szerzőjeként ezt a kérdést ilyen formában ne tegye fel az erdélyi minden titkok tudójának, Teleki Mihálynak.

Alig két hét leforgása után újból érinti a témát: „Szent Péterről hazaiövénn, küldöttem vala bé Kolosvárrá az Austriaca Austeritas Refutatioja, Continuatioja, és Confirmatioja utánn, az többit ugyan nem kaphattam, hanem ez utolsót, de úgy látom hogy emberséghessen oda nyomitotta az pénnát, a ki irta, nemis látom szükséghesnek hogy sem én sem más affele Manifestum Írásba faraddgyon, mert ott elégghé megh volna az Ügy oltalmazva Írással, tsak immár lehetne fegyverrel…”7

Ellene szól a röpiratok Bethlen-művek közé sorolásának az is, hogy a fogságban levő, önéletíró Bethlen, aki az üldözött protestáns prédikátorok védelmében írott apológiáját fő műve lapjain számon tartja, említi, hivatkozik rá – sehol sem utal a tárgyalt háromra. Nem tulajdonítja őket Bethlennek az „Erdély Solonja” munkásságát fölöttébb jól ismerő Bod Péter sem.

Bethlen Miklós szerzősége ellen tanúskodik még, hogy bár álnéven írta a Columba Noét – szerzőségéről árulkodik azonban „védjegye”: „az kigyo czimere alatt” nyomtattatott ki műve. Ezzel a kortársak számára, nyílt titokként, egyértelműen kijelölte a szerzőt: a Bethlen család címerében volt az a kígyó. Az Austriaca-sorozat esetében még a közösségi tudás sem segít, az Országos Széchényi Könyvtár RMKII. 1293. possessor-bejegyzése csak annyit árul el: „Auctorem agnoscit comitem Toeckely.”

Az eddigiek summázataként elmondható, hogy

a) Az Austriaca Austeritas anonym szerzőjét sem sikerült mindeddig azonosítani. Bethlen megjegyzéséből arra lehet következtetni, hogy ő még 1677-ben sem tudja e mű írójának nevét.

b) Bethlen az Austriacae Austeritatis Continuatio megjelenési évében ír, és kinyomtatni szándékozik egy, az Austeritashoz „alkalmaztatott” művet. Ez, akár Bethlen egyéni munkája, akár alapanyag más számára, feltételezhetően azonos az Austriacae Austeritatis Continuatióval.

De még mindig hátra van a kérdés, hogy ki bújik meg a Justus de Palma álnév mögött, azaz: ki a Continuationis Confirmatio létrehozója. Érzésem szerint Bethlen hivatkozásakor kitűnik, hogy e mű szerzőjét ismeri, jó véleménnyel van róla. A Continuationis Confirmatio szerzőjét nem nem tudja, hanem nem akarja megnevezni: „emberséghessen oda nyomitotta az pennát a ki irta.”

Hogy ki volt ez a literátor? Ha a Falsitas toti mundo detectáról kétséget kizáró bizonyossággal tudjuk, hogy Pósaházi János írta, és ismerjük az ő kemény harcokban-polémiákban edzett Ausztria- és katolicizmusellenes tollát, feltételezhetjük, hogy az Austriaca Austeritast – és így közvetve vagy közvetlenül akár – a Falsitast is visszautasító Evisceratio8 hatására újfent tollat ragadott, s így született meg, Justus de Palma, Florentini álnév alatt a Continuationis Confirmatio. Bethlen sugalmazása természetesen ezúttal sem kizárt.

A Continuationis Confirmatio esetében az álnévből kell kiindulnunk. Pósaházi több polemikus iratában élt az álnév adta rejtezési lehetőséggel. Lehetőleg úgy azonban, hogy neve az értők előtt mégse maradjon titokban. Nevének kezdőbetűit jelölte meg az „Egy Pozsonyból repült huholó bagolynak megmellyesztése” című munkája Janus Philalethus Hydropolitanus álnevében.9 Bizton mondhatjuk, hogy ugyanez a J. P. bújik meg a Justus de Palma álnévben is. De a Palma név még tovább elemezhető. Jelentésének megfejtése azért okozhatott eddig nehézséget, mert értelmet, sőt, szimbolikus jelentéstöbbletet tulajdoníthattak neki. A PALMA azonban mozaikszó, megfejtését maga Pósaházi adja meg az Eszéki István könyvéhez írott üdvözlő sorainak aláírásában: Johannes Pósaházi, Art. Lib. Mag.10

Tehát az Austriaca-sorozat legutolsó darabjának szerzőjét név szerint ismerjük; s az nem Bethlen Miklós! Ezen a nyomon elindulva kellene most már komplex módon végzett elemzéssel e kérdésben a végső szót kimondani. Magam a röpiratok szerzőségének problematikáját e keretek között nem kívánom, s nem is tudom megoldani. A revideálás szükségességét szerettem volna jelezni, s rámutatni arra az értelmiségi körre, mely talán Bethlen Miklós köré szerveződött, s feladatának a publicisztikai hon- és hitvédelmet tekintette. Hogy pontosan kik lehettek Bethlen támaszai, nem tudjuk, de talán nem tévedünk nagyot, ha elsősorban Pósaházi Jánosra, vagy a Bársonyt ugyancsak cáfoló Szatmárnémeti Mihályra gondolunk, de érdekes adat Fajgel Péter és – a magyarországi ügyek miatt a Portára küldött, tehát a dolgokban járatos – Apáczai Tamás levélbeli említése is. S bizonyára az sem véletlen, hogy éppen Eszéki István könyvében leplezi le magát Pósaházi az utókor előtt. (Ahova – többek között – Bethlen Miklós is írt üdvözlő verset!)

E részdolgozat célja inkább az volt, hogy a Bethlen-életműből kiválogassa azokat, amelyek bizonyíthatóan nem az ő munkái. Hogy szövegen kívüli indítékok alapján megkérdőjelezze azt a – kellően 300 év után sem bizonyított, s ekként nem is cáfolt – állítást, miszerint az Austriaca Austeritas, az Austriacae Austeritatis Continuatio, s az Austriacae Austeritatis, ejusdemque Continuationis Confirmatio anonym, majd magát álnévvel leplező szerzője mögött egyaránt Bethlen Miklóst kell keresnünk.

 

1 RMK II. 1293, Kolozsvár, 1672, illetve RMK II. 1319, Kolozsvár, 1673. – Bethlen szerzőségét nem kérdőjelezi meg Hopp Lajos (A magyar irodalom története II, A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1964,344) sem; itt azonban téves állítás, hogy az Austriaca Austeritas jelent meg Justus de Palma Florentinus álnéven, holott ez a munka anonym jelent meg. – Legújabban a Varga Imre által kiadott A kuruc küzdelmek költészete című kötet jegyzetei foglalkoznak az Austriaca-sorozattal. A röpiratokhoz írott latin versek szerzőségét nem látja Varga Imre bizonyítottnak, magukat a szövegeket ő is Bethlentől eredezteti. (Varga Imre, A kuruc küzdelmek költészete, Bp., 1977, 753, 758.)

2 RKM II. 1295.

3 Bethlen Miklós Önéletírása, kiad. V. Windisch Éva, bev. tan. Tolnai Gábor, Bp., 1955, I, 261. E kérdéshez lásd még: Zoványi Jenő, Bársony György cáfolói, Magyar Könyvszemle, 1930, 293; Esze Tamás, Bársony György „Veritas”-a, Irodalomtörténeti Közlemények, 1971,667–693.

4 Lukinich Imre, A Bethleni gróf Bethlen család története, Bp., é. n., 310. – Ehhez a megállapításhoz bizonyára alapul szolgált Ráth György nyilatkozata is, aki a tulajdonában lévő 1671-es Austriaca Austeritast egyenesen „Bethlen Miklós Kolozsvárt megjelent híres röpiratának” nevezi, Magyar Könyvszemle, 1892–1893, 232–233.

5 Teleki Mihály levelezése, szerk. Gergely Sámuel, VI. köt. 36, vö. Bethlen Miklós Levelei, összegyűjt., sajtó alá rend., bev. tan és tárgyi jegyzetek Jankovics József, Bp., 1987 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 6/1–2), 130. sz. levéllel.

6 Vö. uo. a 175. sz. levéllel.

7 Vö. uo. a 177. sz. levéllel.

8 Harsányi István átveszi Szabó Károly tévedését, s úgy ítéli meg, hogy „Enyedi vitairatára írta feleletül gróf Bethlen Miklós álnév alatt az Austriacae Austeritatis, ejusdemque Continuationis Confirmatiot” Harsányi István, Az „Evisceratio” című vitairat eddig ismeretlen szerzője és magyar fordítása, Magyar Könyvszemle, 1922, 224.

9 Zoványi Jenő, Egyháztörténeti Lexikon, Bp., 1977, 483.

10 Diarium theologicum… Kolozsvár, 1675. RMK I, 1359.

 

Így idézd:

Jankovics József. „A Bethlen Miklósnak tulajdonított röpiratok szerzőségéről”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 150–155. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) A Bethlen Miklósnak tulajdonított röpiratok szerzőségéről

Korábbi közlése: Jankovics József. „A Bethlen Miklósnak tulajdonított röpiratok szerzőségéről”. In Bethlen Miklós levelei, szerkesztette Jankovics József, 38–43. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987.

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük