A Kemény János-eposz forrásvidéke és szövegszerveződése

I.

„Amiolta pedig szép emlékezető jó hírével-nevével ösmérkezni kezdettem, nagy kévánságom volt szüntelen arra, miképpen adhatnám valamely jelét szolgálatjára való készségemnek. És midőn érteném: több becsületes dolgokbéli foglalatossági között a könyveknek s nevezet szerént a verses írásoknak is olvasása gyönyörködtető munkája volna Nagyságodnak, jutott onnét eszemben, hogy volnának nékem a feljebb már régen elmúlt esztendőkben Kemény János dolgairúl írott valamely verseim, amelyek, jóllehet, elidegeníttetvén tőlem, oly helyre kerültek volt, azhonnét nehezen lehetett megént kezemhez szerzenem; mindazonáltal, minthogy sokan kévánták nagy emberek is azokat, addig szorgalmatoskodtam visszavételében, hogy azt végre végben is vittem, noha igen elrongyollottan és némely részének valahol elmaradásával is tértek meg oda, azhonnét elvitettek volt. Arra ugyan nem érkezhettem, hogy mindenestül elébbi épségére hozhattam volna, másféle töredékibűl mindazonáltal, amint lehetett, rendben vettem, és nem lévén mással mivel contestálnom szolgálatjára való feljebb említett készségemet, legalább azokat akartam annak bizonyságára Nagyságodnak bémutatnom” – dedikálja művét Gyöngyösi István 1693. Szent Iván hava 20. napján, Krasznahorkaváraljáról a versértő erdélyi kincstartónak, gróf Apor Istvánnak. Azért neki, a személyében ismeretlennek, mert a versek „nagyobb részében Erdélre nézők, és annak akkori állapotját adják elé Kemény János dolgaival, annyiban, amennyiben Nagyságod azon haza fia, lehet azokhoz közi Nagyságodnak is”. Amiként az ajánló sorokból kitűnik, nem új, friss keletű alkotással ajándékozza meg a címzettet a szerző, hanem a „feljebb már régen elmúlt esztendőkben” születettel – V. Windisch Éva megállapítása szerint 1670-ben már készen kellett állnia a műnek –, mely, idegen kezekre kerülvén, elrongyolódva, s bizony, kisebb-nagyobb hiányokkal: „némely részének valahol elmaradásával” jutott vissza az agg, immár „fáradékony pennájú” poéta kezéhez. E töredékes szöveget, ha mindenestül nem állíthatta is helyre eredeti állapotába, de amennyire csak tudta, rendbe tette.

Erre utalna a talányos cím, a Porábúl megéledett Főnix, hasonlóan az ugyancsak szövegromjaiból újjáépített Új életre hozatott Charicliához? A szakirodalom egy része így véli.9 A másik része arra hajlik, hogy Kemény Jánosnak Lónyay Annával kötött házassága az a főnix, amely az asszony előző házasságának torából-porából támadt új életre.10 Gyöngyösi életműve egyik legalaposabb értőjének adhatunk igazat, ha a teljes címet idemásolva – Porábúl megéledett Főnix, avagy a néhai gyerőmonostori Kemény János erdéli fejedelemnek Lónyai Anna asszonnyal lévő házasságának, tatárországi rabságának, a török ellen viselt hadi dolgainak és végre hazája mellett vitézül letett életének halála után is élő emlékezete – vele együtt arra a következtetésre jutunk, hogy e mitológiai madár önfeltámasztása az élet súlyos csapásai után mindig talpra álló Kemény János halál utáni, a hírnévben megvalósult újjászületésének szimbóluma.11 Vagyis a barokk költő teremtő gesztusa nyomán az emlékezetben új életre kel a tragikus sorsú erdélyi hadvezér és fejedelem, akivel oly igaztalanul bánt a sors: „a hős túléli önnön halálát.”12

Ugyanaz volt tehát Gyöngyösi költői célja, mint a murányi vár elfoglalásának s Wesselényi Ferenc és Széchy Mária házasságának kalandos történetét megörökítő Márssal társolkodó Murányi Vénusszal? „[…] hogy azért azon Nagyságtok örök emlékezet érdemlő cselekedete is az mostani azont viselő nyelveknek szava elállásával megnémulást vévén, jövendőben az feledékenségtűl örökös hallgatás alá ne vettessék, sőt inkább mint Phaenix porábúl, Nagyságtok rothadandó teste koporsójábúl is életre keljen: igyekeztem azt lassú elmémnek érkezése szerént ezen együgyű históriámnak magyar versekbűl fűzött tollaival úgy szárnyaznom, hogy ha Didónak Aenas szeretetiért, Párisnak Helenáért, Pyramusért Thisbének, másoknak másokért való dolgait sírban szállások után sok száz esztendőkkel éltetik az krónikák: azon Nagyságtok egymás kedvéért való cselekedete is az következendő üdőnek messze levő határira repülvén, ottan is híresüljön, ösmértessék, terjedjen s éljen örökké, annak emlékezete-viselő históriámnak elevenítése által.”13

E sorok nemcsak az újjászületésre utalnak, hanem a korban szokatlan alkotói öntudattal – „híresüljön, ösmértessék, terjedjen s éljen örökké, annak emlékezete-viselő históriámnak elevenítése által” – a művészi teremtés mozzanatára is. Nincs ez másként a Kemény-eposz – jobb elnevezés híján nevezzük csupán eposznak, mert kevert műfajú alkotás – esetében sem. A legfőbb célkitűzés ezúttal is az emlékállítás, a talán Gyöngyösi kreálta szóval: az élendőség, a hírnév biztosította örök élet.

Költőnk klasszikus olvasmányai során találkozhatott az indiai-egyiptomi csodamadár képével; Hérodotosz, Claudianus közvetítésével terjedt el mondája. Krisztianizált – Krisztus halálát és feltámadását jelképező – változata a kora középkori Physiologus-kézirat széles körű ismertsége okán egészen a barokkig meghatározó szerepet játszott a keresztény művészet állatszimbolikájában. Rajzok, metszetek, festmények tucatjai népszerűsítették a tűzben ülő madár képét. Gyöngyösi megkedvelte a szimbólumban rejlő lehetőséget: a Murányi Vénus előbb idézett beszédes utalásán túl a költeményben is használta (II/198), s az Igaz barátságnak tüköre VII. actusában (20) ugyancsak élt a képpel. Különösképpen szembeötlő, hogy a Kemény János emlékezetében háromszor is előfordul, mégpedig különböző regiszterekben: először ünnepélyes modorban, fennkölten (I/I/51), majd ironikusan, a Keményért epekedő Censabria hiú reményének és igyekezetének kigúnyolására (I/III/5), harmadszor pedig, mintegy visszacsatolásként, ikonikusan, az egyiptomi származású – lám, a költői tudatosság! – Begler bég nyusztos kalpagját díszíti az ülő főnixmadár képe (III/III/101).

Az imént arra kerestük a választ: mit vagy kit rejtett el a főnix szimbóluma mögé Gyöngyösi – mint tette azt a Murányi Vénusszal is, feladva a rejtvényt az utókornak: kit is takar e metafora, Széchy Máriát-e vagy a „Magyar Márssal”, Zrínyi Miklóssal szövetkező Wesselényi nádort?14 A megoldást, a Kemény János=főnix azonosítást minden bizonnyal azért nem tette egyértelművé, mert a kortársak blaszfémiának tartották volna, hisz a keresztény szimbolika szerint az önmagát elégető, majd újra testet öltő madár képzete túlságosan tapadt Krisztushoz.

Az eposz, a históriás ének és a házasének műfaji sajátosságainak elegyítésével Gyöngyösi megvalósította kitűzött célját: azt, hogy Lónyay Anna és Kemény János sok gyötrődést és rövid boldog együttlétet hozó házasságának örvén szinte históriai pontossággal beszámoljon Erdély történetének egyik legviszontagságosabb, néhány tucat hónapon belül négy fejedelmet is állító időszakáról. II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű 1657-es lengyelországi hadjáratától, mely a pusztulást a török bosszúállásaképpen Erdélyre hozta, s amelyben Kemény János volt a hadvezér – az 1662. január 21-i nagyszőllősi csatáig, amelyben a török súlyos vereséget mért a német csapatokkal egyesült erdélyi seregre, s ahol Kemény János elesett. Kronológiai rendet tartván az események elbeszélésében, láthatjuk Keményt mint vesztes hadvezért, mint a krími tatár kán bilincsbe és béklyóba vert foglyát; a nehéz és megalázó börtön porából egészen Erdély trónjáig fölemelkedő diadalmas fejedelmet, a pár napig boldog házast, a török és Habsburg érdekek, a kétség és remény közt őrlődő, magára maradt, a végső elbukás felé közeledő katona-politikust. Az elbukottat vagy az elbuktatottat? A beavatottakon kívül csak mi, az utókor tudjuk, hogy Kemény feje fölött kiegyezett egymással a két nagyhatalom. Gyöngyösi, bár nem titkolta a bécsi udvar felelősségét Kemény sorsának ilyetén alakulásában, mégis a Fátum, az isteni akarat beteljesedését látja e végítéletben. Zrínyit visszhangozva – nem a katonai erő, hanem az isteni támogatás dönti el a hadak sorsát – s nem tudván pszichológiailag megindokolni Kemény bukását, azzal vet véget versének, hogy törvényszerű volt Kemény hadi vállalkozásának kudarca, mert:


Isten a Seregek Ura s erőssége,
Kivel ő jár, annak van kész nyeresége,
Kitűl eláll penig, hibál reménsége,
És bízott dolgában lész keserves VÉGE.

II.

„Vegye eszében az Olvasó: hogy noha a feltett dolognak valóságára is vigyáztam ezen versekben, mindazonáltal nem tartottam szintén olyan rendet, mint a folyóírással való históriában, hanem a poesist is kévántam azokban követnem, és aszerint alkalmaztatni is ezen munkácskámat […]” Nem keveset állít e kijelentésével az Olvasót megszólítván Gyöngyösi István. Tudatos költői programot fogalmaz meg: a valóság művészi újrateremtésére tett kísérletről ad számot. Úgy törekszik azonban a történeti események hiteles rögzítésére, hogy a költészet, a gyönyörködtetés se szenvedjen csorbát. A gondolat folytatásában nyelvi, verstani, rímtechnikai megoldásait magyarázza, vagyis poétikai nézeteit foglalja össze. Már a néhány évvel korábban írt Murányi Vénusban is kinyilvánította: „mivelhogy az régi versek-csinálók írásábúl úgy tanultam, holmi poetai költeményekkel [értsd: fikcióval, mitológiai, klasszikus irodalmi utalásokkal] is szaporítottam írásimot […]”15 Ez a retorikai-poétikai programcsíra nyer itt és most teljesebb és pontosabb kifejtést: „Ezek mellett, mivelhogy (amint föllyebb is említettem) a poesist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek egyögyűségével.”

Amint azt már a Murányi Vénus kapcsán a magyar költészetben oly kiemelkedő jelentőségű poétikai törekvésről volt alkalmunk elmondani, „Gyöngyösi itt a magyar versírói hagyományról nyilatkozott. Saját ars poeticáját éppen Tinódival szemben fejti ki. Őt meghaladva, az ő technikájának, előadásmódjának fogyatékosságait burkoltan bírálva fogalmazza meg a hagyománytól való elmozdulás szándékát, önnön költészeti ideálját. A valósághoz való ragaszkodás helyett a holmi régi fabulás dolgok, hasonlatosságok, leleményes toldalékok, vagyis a fikció, az igényes művészi megformálás tudatos programja szerint a nagyobb ékességre, a versek »kedvesebb voltára« teszi a nyomatékot.”16

Balassi Komédia-ajánlása, Rimay János Balassi-előszavai után e Gyöngyösi-ajánlás a régi magyar irodalom egyik legtudatosabb poétikai természetű megnyilatkozása. Amint a kiváló kritikatörténész, Tarnai Andor nevezte nagyra becsülve: „A magyar nyelvű poétikai irodalom legnagyobb teljesítménye […] A hiányzó magyar poétika egyik fejezetének alkalmi vázlata.”17 Kovács Sándor Iván irányította rá a figyelmet Zrínyi Syrena-kötetének ajánlása és a Gyöngyösi-szöveg fabula és história, história és poézis-értelmezésének összefüggéseire, az ebben is megnyilvánuló Zrínyi-imitációra.18 Tegyük még hozzá, hogy a poétikai terminológia magyarításában viszont többnyire Szenci Molnár Albert szótárát követi Gyöngyösi, néhol szóról szóra. Ékes bizonyítéka mindez a gömöri alispán rendkívüli poétikai-retorikai és stilisztikai tájékozottságának és tudatosságának.

Ami már e költői programban a „dolog valóságát” illeti, említettük, hogy Gyöngyösi a históriás ének folytatójaként a történeti hitelességet szem előtt tartotta, s lehetőség szerint törekedett is rá. Forrásmunkái közül néhányra könnyen rámutathatunk. V. Windisch Éva Bethlen János latin nyelvű történeti munkájával – Rerum Transylvanicarum libri quatuor, 1663, 1664 – tudta párhuzamba állítani a Kemény-eposz egyes helyeit, szövegszerűen is alátámasztva az átvétel és a felhasználás tényét.19 Megemlíti még a tudós kézirattáros Kemény Ruina exercitus Transylvanici című röpiratát is, amely nem más, mint a balszerencsésen végződött lengyelországi hadjárat oknyomozó leírása – ahogy a hadvezér látta. Sőt V. Windisch néhány konkrét adat nyomán annak lehetőségét sem zárja ki, hogy jóllehet a vers kezdésekor még nem, de a III. könyv írásakor már Kemény önéletírását is ismerhette a költő. Hasonlóan fontos Kemény és Lónyay Anna levelezésének a Wesselényi-levéltárban fennmaradt gyűjteménye, amely forrásanyagul szolgálhatott Wesselényi Ferenc titkárának, Gyöngyösinek. (Mint jegyzeteinkben kimutatjuk, a költő gyakran merített is e forrásból.) De az sem lehetetlen, hogy Gyöngyösi olvashatta Keménynek a fogságból írt, egyéni hangú szerelmes verses leveleit, mint például a LÓNYAI ANNA – KEMÉNY JÁNOS névpárt a versfőkben megjelenítő, a Porábúl megéledett Főnix központi motívumáról és problematikájáról, a szerencse változandóságáról, állhatatlanságáról szóló, Egymás szeretőknek hű siralma című dialógust, melynek utolsó három strófája így biztatja a címzettet, Lónyay Annát:


Nincs hát, kis asszonykám, miért igen aggódnod,
Végső nyavalyádra azzal okot adnod,
Ily igen csak ezért nem méltó búsolnod,
Jobb ideig értem innod s imátkoznod.

Oly állhatatosnak tarts ígéretemet,
Melly igen kívánod érted életemet,
Kedveli, nem kétlem, Isten szerelmünket,
Látnunk is még, kéncsem, örömünket.

Szent Mihály havának versem hatod napján,
Krímből adattatván, tanáljon vígabban,
Láthassunk bennünket égő szerelmünknek
Puhán vetett ágyán, vígan vetett ágyán.20

E történeti-irodalmi források mellett különösen fontos szerep jutott Zrínyi Miklós műveinek és eszméinek a Kemény-eposz alakulásában. A Szigeti veszedelem, illetve az Áfium, vagyis Zrínyi művészi és katonai-politikai elveinek befogadásáról és követéséről Porogi András és Kovács Sándor Iván21 készített alapvető dolgozatot. Ez utóbbi tanulmány képekben, motívumokban, szövegátvételesen nyílt vagy utalásosan rejtett technikában jelentkező Zrínyi-imitációkat szemléző gazdag katalógusát jegyzeteinkben nagymértékben kiaknáztuk.

Ami pedig a „feltett dolog valóságán”, a történeti eseményeken túl a „poesist”, a „holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetés”-ét, vagyis a fikciót, a mitológiai apparátus használatát illeti, nos, éppen ez az a művészi többlet, amellyel Gyöngyösi a „dolgok valóságát” a „versek egyögyűségével” kifejező Tinódi-féle versszerzés fölé emeli önmagát. Ez az a költői hagyomány, mely Homérosztól Vergiliuson, mindenekfölött Ovidiuson, Claudianuson, a klasszikus antikvitáson és a humanizmuson át, Balassit, Czobor Mihályt és Rimayt, valamint a magyar szerelmi és vitézi lírát22 is magában foglalva Zrínyiben csúcsosodik ki, de önmagáig, Gyöngyösi Istvánig terjed. Mi sem tanúskodik beszédesebben a tudatos, sőt öntudatos költői attitűdről, mint az a bátor önidéző technika, amelyet a barokk költő oly kedvtelve alkalmaz a Kemény János emlékezetében. Ügyesen él mind a belső, mind a külső önidézettel. A műben szinte állandóan felbukkannak bizonyos motívumok, toposzok. Alakok, képek, sorok tűnnek fel újra és újra, némelyekkel már a Murányi Vénusban is találkozhattunk, de az életmű egyéb helyein is rajtuk akadhat tekintetünk. Másokat a mű szövegtestéből kiemelve s az Apor Istvánhoz szóló ajánlásban felhasználva utólagosan mintegy megelőlegez, pl. III/II/24, vagy a sagum és toga ellentéte (III/II/33), mely előkerül a Kesergő nimfában is (21/1, 60/1). Megint máskor önmagát mintha tekintély mögé rejtve idézné: „Amelyek magyarázásához igen jól illenek egy magyar versificatornak ilyen versei.” S e bölcs „magyar versificatornak” verseit önmagától, ugyancsak a Kesergő nimfából, az 55–57. versszak szerzői változataként veszi át – mely vers a Kemény-eposz írásakor még valószínűleg nem volt kész, de az 1693-ban eléje „raggatott” (Rimay szava) ajánlás fogalmazásakor már meríthetett belőle.

A költői öntudat kérdésköréhez kapcsolódva poétikai és irodalomszociológiai szempontból egyaránt indokolt a cenzúra-öncenzúra működésére irányuló vizsgálódás, hogy vajon miért és hogyan maradt el, s ki hagyhatta ki az 1693-as nyomtatvány III. könyve IV. részének 64. szakaszát követő 31 strófát, amely aztán nem is jelent meg Dugonics András 1796-os szövegközléséig. Badics Ferenc kritikai kiadásának sajtó alá rendezésekor a Gosztonyi- és a Nyitrai-kódexben egyaránt megőrzött kéziratos szöveget ugyan nem vette fel a főszövegbe, de lapalji jegyzetben közölte. Eljárását különösebben nem indokolta, viszont Gyöngyösi Apor Istvánnak szánt – ugyancsak kéziratban maradt – ajánlásbéli mentegetőzését, miszerint a kezéből kikerült s nagy nehezen visszaszerzett, „elrongyollott” kézirati példányt nem volt ideje „mindenestül elébbi épségére” hozni, úgy értékelte, hogy e szerzői szabadkozás csupán porhintés, „nyilván csak arra szolgált, hogy elleplezze a kihagyott részek szándékos mellőzését”. A szóban forgó 124 sor a Kemény segítségére „rákháton” siető, tétovázó, az összecsapást kerülő – s ezzel az erdélyi fejedelem bukását előidéző – Montecuccoli vezette szájhős német hadat jellemzi, illetve az elkorcsosult magyar nemesi ifjúságot bírálja, akikben „nincs a régi jó vér”, messze elmaradtak elődeik régi vitézi dicsőségétől, mert: „Vénus az ifjaknak, nem Pallás dajkája, / Büdös most azoknak a Márs oskolája”. A harcmező helyett az idő előtti nászágy csatáit s Bacchus borral teli kádját részesítik előnyben. S végül a – többek között – Zrínyitől is kölcsönzött megoldási javaslat: „Mindazáltal ha még lenne jó vezére, / Meg tudna javulni ezeknek is vére.” Badics úgy vélte, a vers nyomtatott formában való megjelentetésekor, 1693-ban már nem volt időszerű Gyöngyösi kétfelé is vágó, éles hangú bírálata, s e részlet elhagyását ekként magyarázta: „Az azonban semmiképp sem valószínű, hogy éppen ez a kerek részlet veszett volna el kéziratából, hanem sokkal inkább az, hogy 1693-ban, a nagyon megváltozott viszonyok közt, jobbnak látta kihagyni az egészet: a németekre vonatkozó részt politikai óvatosságból, a magyar ifjúságra vonatkozót pedig bizonyára azért, mert akkor úgyis elég ellensége volt az elnyomott magyarságnak, s a fölszabadító császári seregekben vitézkedő magyar katonaságra már nem is illett volna a régi korholás. Kohárytól (vagy mástól) is mintha azért akarta volna minden áron visszaszerezni régi kéziratát, hogy meggátolja a kihagyandó részeknek másolás vagy olvasás útján való tovább-terjedését. Ugyanaz az óvatosság nyilatkozott meg ebben, mint a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról írott költeménye ki nem adásában, sőt szerzősége gondos eltitkolásában.”23

Badicsnak e készséges öncenzúra melletti, minden konkrét adatot nélkülöző argumentációját könnyedén magáévá tette a Gyöngyösi-irodalom. Még azok többsége is megismétli, akik a részletnek a főszövegbe történő felvétele mellett érvelnek. V. Windisch Éva éles szemmel vette észre, hogy a költő az olvasóhoz intézett ajánlásában, melyben egyedi poétikai és nyelvi megoldásait indokolja, éppen e kihagyott részből hoz fel egy példamondatot: „Bellona sisakját kevés aki vágyja.” Ő ezt csupán Gyöngyösi szerzőségének igazolására használja fel, az öncenzúra ötletét elfogadhatónak tartja, a Bécset és a magyar nemességet egyaránt elmarasztaló 31 strófáról állítván: „amelyet utóbb, az 1693. évi kiadás alkalmával már kihagyott a szövegből – akár óvatosságból, akár mivel elvesztette aktualitását.”24 Az ajánlás, melynek szövegét csak az azóta már elkallódott Nyitrai-kódex őrizte meg számunkra, Badics Ferenc szerint néhány évvel a kiadás előtt készülhetett, s akkor még jogos volt a hivatkozás a szövegből kiemelt sorra. Valószínűleg ebből következtetett arra a 20. századi kiadó, hogy „maga Gyöngyösi hagyta ki” a szóban forgó versszakokat.25

Az ügyet legrészletesebben és legalaposabban megvizsgáló Porogi András a Kemény-eposz politikai koncepcióját elemezvén e kimaradt szövegrésszel kapcsolatosan Zrínyi Áfiumának ismeretét és szövegszerűen is bizonyítható hatását mutatja ki meggyőző erővel. Végső konklúziója: „A Kemény-eposz 31 strófája olyan betét, amelybe Gyöngyösi »bedolgozza« az Áfium nemességet és közvitézeket bíráló részeit, Zrínyi Montecuccoli-röpiratának egyes gondolatait, valamint annak a toposzrendszernek néhány elemét, amelyet a korban kivált a Wesselényi-féle mozgalommal valamiképp kapcsolatba hozható írásművek tartalmaztak.”26 Ám a 31 strófát illetően ő is úgy vélekedik, hogy azt „Gyöngyösi szándékosan hagyhatta ki, elsősorban politikai megfontolásból – a török elleni felszabadító háború idején értelmetlen és disszonáns lett volna a magyarok (és németek) harci képességeinek ilyen súlyos bírálata”.27

Ezek után Porogi felveti a kérdést, hogy a politikai indítékokon túl vajon nem vezérelték-e kompozíciós szempontok is a szerzőt az inkriminált textus elhagyásában. A mű állításainak ellentmondásosságát szem előtt tartva végül arra a következtetésre jut: „Mivel a 31 strófa mellőzését semmilyen művészi, kompozíciós szempont sem követelte – sőt, amint láttuk, részben éppen ezt a szempontot sértette a csonkítás –, az újabb Kemény János-kiadásokban indokolt volna, ha az oly sokszor kimaradt rész visszakerülne eredeti helyére.”28

Porogi András „restitúciós” érveit egészítsük ki még azzal, hogy az elmarasztalt német csapatok és a kemény bírálat alá vetett, elpuhult magyar nemesi ifjúság későbbi pozitív jellemzése az eposzban kedvvel használt „visszaéneklős” szerkesztésmód újabb alkalmazására teremt lehetőséget, s egyben természetes epikai-narrativikai következmény, hiszen ott már nem a költő beszél, hanem a seregét lelkesítő hadvezér készíti fel katonáit az ütközetre, dicséretekkel elhalmozva őket s a szövetségest is.

Az idők változása, a radikálisan módosult katonai és politikai helyzet s a költő saját státusában beállt változások valóban közrejátszhattak a 31 versszak elhagyásában. 1693-ban sok tényező szólhatott a közlés ellen.

De bizonyítja-e egyetlen konkrét adat vagy utalás, külső vagy belső érv, hogy a szövegcsonkítást a belátó-taktikázó szerzői öncenzúra számlájára kell írnunk?

Nem lehet-e az óvatos nyomdász elővigyázatosságának vagy a ténylegesen létező cenzúrának tulajdonítani a durva beavatkozást? Mely cenzúrától való jogos félelem miatt még csak esély sem volt a Habsburg-ellenes felkelésbe keveredett özvegyről – akinek fia, Wesselényi Pál ráadásul a lázadó hadak vezére volt – szóló vers kinyomtatására az asszony 1690 körüli rehabilitálásáig, illetve haláláig.

A Kemény-eposz kiadását megelőző esztendőkben az érintett lőcsei Brewer-nyomda volt a legjelentősebb magyarországi evangélikus műhely. A többieknél sokkal nagyobb súllyal nehezedett rá tehát a Wesselényi-összeesküvés után hozott cenzúrarendelet. V. Ecsedy Judit összefoglalása szerint „Szelepcsényi György érsek maga rendelte el 1673-ban a királytól nyert felhatalmazásra hivatkozva a törvényhatóságoknak, hogy szigorúan figyelmeztessenek minden nyomdászt és könyvkereskedőt, ne merjenek semmit kinyomtatni, mielőtt átvizsgálás és jóváhagyás céljából hozzá be nem küldték”.29 S ha a kor körülményei közepette a rendeletnek nem sok foganatja lehetett is, amint Sashegyi Oszkár megállapítja, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy éppen 1693-ban adott ki mandátumot Széchényi György esztergomi érsek a cenzúra és a könyvrevízió megerősítése érdekében. Felemlíti, hogy „sok a veszedelmes könyv”, sem a hazaiakat, sem a külföldről behozottakat nem ellenőrzik. A korábban Esterházy Pál nádor által kinevezett cenzorra, Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem rektorára bízza a cenzúra hivatalát. Ő vagy megbízottai „minden kiadandó művet átvizsgálhassanak és jóváhagyhassanak, s ha valaki az ő vagy megbízottai jóváhagyása nélkül bármit kinyomatni merészelne, intézkedhessenek, hogy az ilyen személy könyveinek és betűinek elkobzásán kívül a kijáró büntetéssel is sújtassék”.30

Mint látjuk, a cenzúra nem annyira a szerzőt, mint a – főleg protestáns – nyomdász-tipográfust fenyegette súlyos következményekkel. Neki volt hát veszítenivalója. Elgondolkodtató, amire Sashegyi Oszkár még figyelmeztet: 1700-ban Kollonich Lipótéknak éppen a lőcsei Brewer-officína szúrt szemet, hogy „külső ellenőrzés nélkül” működik. Talán éppen ezért volt szükség korábban erősebb belső ellenőrzésre, nagyobb óvatosságra.31 Az is meglehet, hogy az ekkori nyomdatulajdonos, Brewer Sámuel a szerzővel közösen hozta a döntést – a körülményeket és a konzekvenciákat mindketten jól ismerték…

Legalább a lehetőségét hagyjuk meg – és legalább addig, amíg ellenkező adatra nem bukkanunk –, hogy Gyöngyösi István talán mégsem olyan lelkes buzgalomtól vezéreltetve, önként kasztrálta azt a művét, amellyel megírásakor éppen az volt a célja, hogy Erdély és Kemény János szerencsétlen sorsa alakulásának nem a legjelentéktelenebb okaként a bécsi udvar magyar érdekeket semmibe vevő politikáját mutassa fel. (Ráadásul a könyvhöz fűzött corrigendája arról tanúskodik, hogy a szöveg – Gyöngyösi kifogásolta – végső kialakításában a nyomda az övétől eltérő nyelvi ideált valósított meg, így a szerző befolyása a nyomdai munkálatokra nem lehetett jelentékeny, a bántó sajtóhibák is azt igazolják, hogy Gyöngyösi a korrektúra munkálataiban nem vett részt.)

Megengedve és megkockáztatva tehát azt a vélekedést, hogy a szerzői szándéknak a szövegrész elhagyásában nem látjuk bizonyított szerepét, s figyelembe véve Porogi András érveit, valamint Kovács Sándor Ivánnak a strófaszámok és Gyöngyösi Zrínyi-imitációjának összefüggéseire rámutató észrevételét,32 a 31 strófát – dőlt betűs szedéssel jelezve a nyomtatványtól való eltérést – visszahelyeztük a főszövegbe.

A műhöz készített tárgyi jegyzeteinkben igyekeztünk – elődeink szorgos gyűjtőmunkájának „felkincselt” (Arany János szava) tárházából merítve – feltárni azt a rendkívül szerteágazó intertextuális reminiszcencia-, utalás-, idézet- és átvétel-hálózatot, amely az eposzt át- meg átfonva annak mintegy alapstruktúráját adja. A nyílt átvételtől a rejtett idézeten és az imitáción át a 17. századi értelemben vett rész-parodiáig – Pápai Páriz Ferenc magyarításával „Valamely versnek követése, vagy azon, vagy más értelemmel”33 –, a rájátszásig terjed az utánzás tudós szinten megvalósított formája. Kitől egy történetet, kitől egy-két alakot, egy metaforát, honnan egy kifejezést, egy-egy teljes sort vagy egész rímbokrot kölcsönöz. (Mitológia, klasszikus szerzők, Zrínyi, Balassi, Rimay.) Kora olvasója ezt várja el tőle, ennek felismerésekor értékeli igazán a költői teljesítményt – ezen befogadói igény szolgálatába szegődött a barokk poéta –, s nem az egyénítés, az eredeti költői lelemény a fontos számára, amelyet a buzgó utókor oly anakronisztikusan kért számon, megvonva Gyöngyösi Istvántól a borostyánt, mellyel saját ideje, de főleg közvetlen utókora koszorúzta meg. Az értő olvasó számára azonban nem csupán az elődök által felhalmozott költői kelléktár gazdaságos felhasználása jelentette a ráismerés esztétikai élményét. Fogódzót nyújtott az értelmezés-befogadás folyamata során az életmű panelekből építkező technikája is. Szinte minden versének építőkockái, alapelemei azok a tartalmi és formai modulok, amelyek a kor s különösen Gyöngyösi költészetének meghatározó jegyei: a pontos felező tizenkettes versforma, a nemritkán bravúros négyes rímbokor, a természeti kezdőkép – amellyel ráhangol a szituációra, illetve előlegezi a hangulatot és a hős érzelmeit –, a részletező, ám roppant szellemes leírások, a tárgytól elforduló, majd újra visszatérő averziók, a feltűnően hosszúra sikerült kitérők.

A tartalmi panelek és minimális elmozdulásaik nem unalmat keltenek az olvasóban, hanem a felidézés, az erősítés szerepét játsszák. A leggyakoribb nyelvi-képi-tematikai motívumok: a szerencse álnoksága, tündérkedése; a hír, a hírnév természete és fontossága; a titok és jellemzői; a hűség és a hűtlenség; a Cupido nyila által sebesített szív; a rózsa és a tövis; az ajándékküldés; a követ- vagy levélváltás; a hajó kormányzása mint az uralkodás metaforája; a méz és a méreg ellentéte; a párját vesztett gerlice; a fecske mint a vándorlás jelképe; a hadiszerencse változandósága, Márs kockájának hatja vagy vakja; az arany próbája a tűzben; a teher alatt növő pálma; a kölykeit vesztett tigris; a sebesült vad és a gyógyírt adó ezerjófű; a széltől fogant ló vagy kutya; a felhő takarta nap és a homály eloszlása; a szerencse mint a bátrak segítője; az alkalom elszalasztásának bűne; a világon semmi – így a boldogság – sem örök stb. Az egyetemes irodalom közhelyei ezek, ám egyúttal a Gyöngyösi-epika jellegzetes állandói is. E kettős természetükből ered működési és hatásmechanizmusuk: úgy tudnak egyediek lenni, hogy általános tartalmuknál fogva mindenki számára jelentést hordoznak, mögöttük az emberiség tapasztalata áll meggyőző erejével. Ugyanilyen funkciót töltenek be a tragikus sorsú vagy éppen hűségük jutalmát élvező szerelmespárok folyton visszatérő példázatai – Horváth János szerint „heroikus-erotikus párhuzamok”34 – is: Paris–Helena; Phyllis–Demophoón; Ariadne–Theseus; Oenone–Paris; Dido–Aeneas; Galatea–Acis; Pyramus–Thisbe; Laodameia–Protesilaos; Phaedra–Hippolytus; Hero–Leander, illetve Julia–Pompeius; Artemisia–Mausoleus; Alceste–Admetus és Sulpicia–Lentulus.

A 17–18. század műveltebb olvasója e nevek hallatán a klasszikus kontextust felidézve a hagyományt mozgósította képzeletében. Számára e költői univerzumot működésbe hozó ereje miatt volt értékekben oly gazdag Gyöngyösi költészete.

Egykorú sikerének másik fő oka az erre az olvasói igényre reflektáló poétikai-retorikai-stilisztikai tudatosságban rejlik. A szakirodalom egybehangzó véleménye szerint a Kemény János emlékezete Gyöngyösi legkiérleltebb, legjobb munkája. Ezt azonban főként tartalmi – tematikai, ideológiai és politikai – okoknak tulajdonították. Hogy tudniillik a Murányi Vénusszal szemben itt a nem oly kisszerű, magasztosabb téma megfelelőbb az eposz műfaji-formai követelményeihez, hogy a korábban lojális nádori titkár politikai orientációja az elemzők számára rokonszenvesen megváltozott a Habsburg-udvar magyarellenes politikája következtében, hogy saját rendi ideológiáját plasztikusabban, következetesebben jeleníti meg stb. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy mindezen összetevők jelentős szerepet játszottak a Gyöngyösi-mű pozitív recepciójában, évszázados hatásában. Az irodalmi alkotások hatásmechanizmusai azonban árnyaltabban s egyben bonyolultabban működnek. Ha az említett tartalmi mozzanatok hordozója, a nyelvi, ritmikai, képi, szerkezeti, a belső és külső formai elemek együttes hatása, harmóniája nem adekvátan fejezi ki a tartalmat, akkor a Kemény János-eposz sem válhatott volna hosszú évtizedekre az egyik legnépszerűbb, legnagyobb hatású olvasmánnyá s követendő példává az utódok számára. Sőt úgy véljük – s ezzel korántsem vagyunk egyedül –, hogy éppen e tényezők együttállása hozta működésbe azt a hatásmechanizmust, amelynek révén/következtében Gyöngyösit oly magas piedesztálra emelte az értő utókor.

A „nyelvbéli előadás”, a „könnyen áradó” verselés kivívja a Gyöngyösi-irodalom elismerését, s Toldy Ferenc megállapítását: „a költőiség külső ékességek, úgymint leírások-, hasonlatok-, képek- s a verses előadásban van” – sokáig visszhangozzák.35 Egyöntetű viszont a szerkezet, a kompozíció elutasítása a fárasztó leírások, a funkciótlannak tartott hosszadalmas kitérők miatt. Az első két könyv eposzi jellegét lényegileg nem kérdőjelezik meg, de nehezen cáfolható a kifogás jogossága, mert a harmadik könyv egyszerű históriai beszámolónak tűnik fel, mely szervetlenül tapad az előzményekhez, s megbontja a mű egységét. Az 5, 9 és 6 részt tartalmazó három könyv 1446 (306, 554, az 1693-as kiadásból kihagyott 31 strófa visszahelyezése után 586) versszaka között valóban nehéz valaminő arányossági viszonyt felfedezni. (Végül is nem tudjuk, hány strófa kallódott el az eredetiből, s hányat hagyott ki maga a szerző a rendbetétel során; az egyes, elmaradt, de a Gosztonyi- és a Nyitrai-kódexben megőrződött szakaszok kihagyása esetében mintha a redundanciát kerülő ökonómia szándékát lehetne föllelni.)

III.

Valójában azonban az oda-vissza utalások, az ismétlések, az ellentétező szembeállítások rendszere teremti meg az egyes könyvek és részek között az átjárást, a szerves összefüggést, kapcsolatot – felfedve egyben a műnek az eddig feltételezettnél koherensebb jellegét, mélystruktúráját.

A teljes és a részleges ismétlés, a paralelizmus és az ellentétezés, az előre- és visszautalások, a fokozások, az önidézet az egész életműben talán itt jelentkeznek a legpregnánsabban. Hatásukat felerősíti a trópusok – leggyakrabban a metafora, a metonímia, a szinekdoché és a hiperbola – hangsúlyos és változatos alkalmazása, a tudatosság igen magas fokán.

Megállapításunk igazolására álljon itt néhány példa arra, hogyan szövi át meg át az ismétlődés módszere és technikája a mű minden szintjét – egyfajta szerkezeti hálót, vázat alakítva ki az eposz építménye számára.

A Kemény János-eposzt 1791-ben tudományos igénnyel sajtó alá rendezni igyekvő Kovásznai Sándor joggal lelkendezik – sajnos, kéziratban maradt – kiadástervezetének az olvasóhoz címzett elöljáró beszédében, hogy „a Magyar Poétáknak drágalátos versei” között is ez, „a Kemény János Fejedelemről írt Phoenix nevű, legjobban kidolgozott és a versekre nézve is legszebben ki polírozott”.36 S a retorikában és klasszikus filológiában, tehát a költészet alapjaiban igen járatos tudós marosvásárhelyi tanár is éppen ezeket az elemeket értékeli legmagasabbra Gyöngyösinél, s nagy mesterségbeli tudással való gyakori alkalmazásukat tartja a vers évszázados sikerét biztosító költői minőség legfőbb okának. Megindokolja grammatikai, szintaktikai és a szórendre vonatkozó magyarázó jegyzeteit, s külön kitér a retorika fontosságára Gyöngyösi művészetében: „Továbbá a Rhetorikai vagy Ékesen szólásból vett Jegyzések, azok, amelyek megmutatják, az Ékesen szólás mesterségének melyik részéből vette Gyöngyösi ez vagy amaz szólásának formáit. Mert nincsen csak egy strófa is ebben a munkában, melyben a Rhetorikának nyilvánvaló nyomai ne láttatnának. Azon egy értelemnek sokféleképpen és bővön való kimondása; a részeknek elészámlálása, a Thesis és Hypothesis, vagy a közönséges beszédre való kimenetel, és annak a jelenvaló dologra lévő szabása és alkalmaztatása; az emberi indulatoknak és egyéb dolgoknak bölcs leírása, mely Descriptiónak neveztetik; a csudára méltó kedves Metaphorák, Allegoriák, hasonlatosságok és egyéb Tropusok, Figurák, vagy szólásbéli cifrázások; egyszóval a valóságos Ékesen szólásnak minden réguláinak minden unalmas magavetés nélkül való megtartása, vajon micsoda Magyar Írónak munkájában fordulnak elé bővebben és kedvesebben, mint ebben a mi Poetánkban? Aki nem a Planéták között jár, némely mostani versíróknak szokása szerént, hanem az emberi dolgoknak és indulatoknak olyan elevenítő színekkel való lefestésében forgolódik, hogy mintha az olvasó szeme előtt látná azokat, úgy képzelje az ő írását olvasván. A Rhetorikára való az is, mikor igen sok helyeken az Adjectum helyett Substantivumot, a Concretum helyett (amint hívják) Abstractumot tészen; a Verbummal Nomen helyett él s. a. t. Illendőnek tartottam hát az efféle beszédbéli cifraságokat és ékességeket, sőt azoknak neveiket is megemlíteni, azoknak kedvekért, akik az Ékesen szólás mesterségének tudományában gyönyörködnek, melyek nélkül lehetetlen, hogy valamely könyv kedves légyen az olvasásra. Következnek már a Poesisból vett jegyzések, melyekben nemcsak a régi költeményes históriák rövideden elébeszéltetnek, hanem szorgalmatoson megmutattatnak a régi poetáknak, kivált Ovidiusnak és Virgiliusnak írásának részei, melyeket belőlök vett Gyöngyösi, és a maga matériájára bölcsen alkalmaztatott.”

A szöveghez, „Gyöngyösi drága gyöngy verseihez” fűzött történeti, nyelvi, retorikai-poétikai és forrásfeltáró jegyzeteinek bőségét indokolván Kovásznai is kiemeli az általunk ugyancsak hangsúlyozott utalásrendszer szerepét a mű esztétikai hatásában: „[…] a Gyöngyösi Verseinek, más Magyar Versek felett való kedvességének oka és kútfeje nem más, hanem hogy ő mindenekben a régieket, s azok között főképpen Ovidiust kívánta s tudta is követni, nem valami Német vagy Frantz poetát; úgyhogy amint Erasmust lehet nevezni Keresztyén Terentiusnak vagy Plautusnak, úgy Gyöngyösit méltán nevezhetjük Keresztyén vagy Magyar Ovidiusnak. Aki azért érzi Gyöngyösi verseiben ezt az elmét gyönyörködtető kiváltképpen való hathatósságot, az, ha ezeket a jegyzéseket megolvasni méltóztatik, azokból által fogja látni, hogy ezeknek a verseknek olyan csudálatos édességek kivált az Ovidius követéséből szármoznak, nem Német, nem Frantz, sem Anglus és más mostani poetáknak követéséből.”

Költőnk már az egyes eposzi kellékek feltűnő és következetes használatával jelzi a Kovásznai Sándor által is megfogalmazottakat: műfaj-imitációval történik az olvasónak találkozása. Az invokáció Vergiliust és az őt követő Zrínyit egyaránt megidézi. A propozíció, ahogy illik, pontosan és röviden megjelöli a tárgyat. A 3–7. strófában írtaknál nehezen tudná bárki is alaposabban, szellemesebben és tömörebben összefoglalni az eposzi témát. Az in medias res kezdés sem hiányzik, s remekül láttató leírásokban gazdag a seregszemle vagy a kor szavával szólva: a száznál is több strófás seregszámla. A török sereg e hosszadalmas szemlézésére – amelyet túlzóan és öncélúan terjengősnek, részletezőnek tartanak az irodalomtörténészek – a magyar had mindössze négyszakasznyi(!) seregszámlája utal vissza. E hatalmas terjedelmi különbségnek természetesen poétikai funkciója van: az óriási létszámbeli eltérés érzékeltetése. Aminthogy az időbeli különbséget is hasonlóan túlzó arányokkal jelzi: az egész eposz terjedelmével áll szemben az a mindössze két – egészen pontosan másfél(!) – strófa, mely a Kemény János–Lónyay Anna-házasság boldog periódusát hivatott bemutatni.

A seregszámlán kívül van még, mint arra Lukácsy Sándor ráirányította figyelmünket,37 „kutya-számla” Kemény vadászata leírásánál, s tegyük mindjárt hozzá, hogy a némileg ironikusan túlzó utánzás hangulati erejét csak fokozza, hogy a kutyanevek nagyobbik hányadát Ovidius Metamorphoseséből kölcsönzi Gyöngyösi. De fölfedezhetünk még „virág-számlát” – rózsa, nárcisz, jácint, tulipán, viola – s „madár-számlát” is: bagoly, fülemüle, pacsirta, publikán-pelikán, szajkó, gerlice követi egymást a felsorolásban. Nem kell sokat keresgélni a frappáns jelzők és a roppant találó homéroszi hasonlatok jelenléte után sem.

Agárdi Péter kismonográfiájában felfigyelt „a szerencse–sors–idő–változandóság motívumának a többi Gyöngyösi-műhöz képest feltűnő sokszínűsége, fontos szerepe, s a költemény egészének tragikus hangvételét erősítő, de ugyanakkor mozgósító, felhívó erejű hatásá”-ra.38 Amennyiben csupán a szerencsére (jó és balszerencsére együttesen) összpontosítunk, látnunk kell, hogy ideológiai fontosságát Gyöngyösi a nagyszámú előfordulással nyomatékosítja. Természetesen felbukkan az ajánlásban, s a művet keretbe fogja: az I. könyv I/5/2. sorában találkozunk vele először: a propozícióban a balszerencse vetíti előre árnyékát, s a mű végén, két versszakkal a VÉGE szó előtt, az utolsó hangsúlyos sor végzetes konklúziója: „A tündér szerencse az embert így csalja.” S a keretül szolgáló két végpont között még 45-ször (8, 20, 17) említi fel az emberrel labdázó, tündérkedő jó és balszerencse motívumát.

Az ismétlődés ugyanezen struktúraszervező funkciója figyelhető meg a Kemény nevéből származtatott szó- és rímjátékban, amely végigvonul az egész eposzon, s egyrészt az azonos alakú melléknév meg a lelki és morális tartást egyformán sugalló tulajdonnév közötti feszültséggel operál, másrészt a vers gondolati magvához tartozó – rímszóként is kiválóan alkalmas – reménynek a főhős nevéhez való állandó kötődése és a tragikus végkifejlet közötti ellentétből teremt feszültséget. Az első könyvet szerkezetileg összeköti az utolsóval: míg az első két könyvben a bizakodás hangját jelzi a Kemény–remény szójáték, addig a vers harmadik könyvében a Keményre a nincsen remény üt rá, illetve a kemény–Kemény veszi át a főszerepet.

A kilenc előfordulás közül idézzük fel a keret kezdő- és végpontját, mivel azok, a szerepüknek megfelelően, többletjelentéssel bírnak: „De Kemény víg reményt vész ebbűl magának” (I/II/72/4), „Kemény is már magát keményen készíti” (III/VI/83/1). S e kettő között dúl a Kemény–kemény, Kemény–remény szójáték, mely a II. könyv I. részének 70. strófájában éri el csúcspontját:


Töviset nevele rózsát várt reményem,
Váratlan étszakát hajnalt nyújtó fényem,
Elhunya Keményem, elmúla reményem,
Én minden reményem te valál, Keményem.

A legegyszerűbb ismétlésben, az alliterációban rejlő lehetőség kedvelt eszköze Gyöngyösinek. A legerőteljesebb alliterációk, illetve a figura etymologica már-már ironikus hatásúak:

Kardot köt Kemény is, ezek generálja,
Közikben érkezik, rendeket vizsgálja (II/I/21/1–2);

Maga a mellette maradtak számával (III/V/47/1);

Kikkel kedvesinek kedvvel kedveskedett (II/I/7/3);

A feledékenség férgétűl nem félnek (III/V/26/2).

S egy teljes strófa, melynek bravúros természeti képe a súlyosan könnyed Zrínyit és a borongva fenséges Berzsenyit egyaránt felidézi a mai olvasóban, a víz lassú zúgásától a tarlott bokrokig:


Múlt a víg hajnalok vidám felkelése,
Azt áldó s üdvözlő madarak zengése,
Szűnt a Zephyrusok lágy lengedezése,
S gyenge szellőjöknek kedves legyezése. (III/V/38)

Az alliteráció túlhajtása akkor még valószínűleg nem volt zavaró, csak mai nyelvérzékünk sokallja az e hangokat:

Kedves rendben szedett termetes testére,
Fejedelemséggel kénálja végtére. (II/III/6/3–4)

A paralelizmusok közül az ugyancsak jó érzékre valló kommutációt feltehetőleg nem kisebb mestertől, mint magától Zrínyitől tanulhatta, ezt az alábbi Zrínyi-idézet közvetlen közelében található okosság és habahurgya szavak előfordulása is alátámasztja:39


A vigyázó elme s elmés vigyázóság (III/IV/21/1);

Nincsen oly finnyás kény, s oly kényes finnyásság (II/III/55/1).

Az Áfiumban:

„[…] az kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak […]”

Szintén az ismétlésen alapul az Ovidius nyomán haladó, Balassit, Rimayt és Zrínyit egyként visszhangzó jól sikerül echós-részlet (II/VI/1–16), valamint a hasonló szójátékos technikára épülő I/V/4–5. strófa is. Ugyanakkor az echót mint részleges ismétlést az anadiplózis egy változatával bonyolítja: a szövegegység végét ismétli meg a következő szövegegység elején. Gyöngyösi azzal bonyolítja e képletet, hogy nem csupán a sorvéget, hanem egyben a strófa utolsó szavát ismétli meg egy kötőszóval a következő szakasz elején (II/VI/10–12):

Hogy lett levelemnek eltévedte. (Echo:) Vette. //
Bár vette is, de a posta későn járván;

Hogy értsem, mint vagyon, alig várván. (Echo:) Árván. //
Bizony árván, minthogy elvesztette társát

A részleges ismétlés – felsorolás, halmozás, fokozás – alkalmazására számtalan kínálkozó példát felemlíthetnénk – „Erkölcsöt, értéket, szépséget, nemzetet” (I/I/11/2), „Lejtőzik alatta igen haragos mén, / Nyerít, tprüsszög, szeme villog, mint tüzes szén, / Kényes, kacér, fene, fiatal még, nem vén, / Gond a véle bánás lovászának, s nagy kén” (III/III/73). Íme, a teljes ismétlés egyik kirívóan bátor példája. Amikor Kemény megpróbálja a távolból – lelkileg sürgetve az időt, s ezt a siettetést remekül érzékelteti a költő – elképzelni Wesselényi István temetését, az I/III/42–45. strófa 16 sorában nem kevesebb, mint 19-szer(!) ismétli meg nyomatékosítva a most időhatározószót, s azután a 60. és 65. versszakban nyilvánvaló visszautalásképpen még újra leírja egyszer-egyszer. A teljes ismétlésen belül egy másik ismétlési képlet, az anafora kívánalmainak is eleget tesz, amikor a szövegegység (itt: sor) eleje ismétlődik: van, ahol négyszer, majd a következő strófákban újra háromszor, azaz összesen tízszer(!).


Most adják az étket, asztalhoz most ülnek,
Most a búfelejtő pohárok kerülnek,
Most az atyafiak az özvegyhez gyűlnek,
Most búcsúznak tűle, menni most készülnek,

Most vagyon Décsei talám szemben véle,
Most emleget engem, most kér választ tőle,
Most hajt térdet neki, most gyön el előle,
Reménlem, maholnap jó hírt hoz felőle.

Ugyanezzel a módszerrel él a tatár pusztítást Phaeton tüzével kontamináló, Erdély felégetését érzékletesen leíró sorokban:


Égtek a bevetett mezők termésekkel,
Égtek a termő fák együtt gyümölcsökkel,
A szép szőlőhegyek égtek a kertekkel,
Égett erdő, mező, hegy, völgy nagy tüzekkel;

[…]

Ég falu, ég város, ég templom, kastély s vár,
Ég minden takarmány, semmivé is lett már,
Ég az, valaholott a tatár tüze jár,
Egyenlő sorsban van, éri egyenlő kár. (II/VIII/3, 7)

A felsorolás néha a klimaxig eljut:

Van erő, van érték, van ész, van okosság,
Van nemzet, van hír s név, van tiszt, van uraság,
Van minden, valamit kéván az házasság. (I/IV32/2–4)

A kötőszavak ismétlése, a poliszindeton, ha nem is túl gyakori, de előfordul:

Adaja is bővül, másként is rontatik,
Ami ép volt benne, az is pusztíttatik (III/V/4/1–2).

A divízió, az ellentétes értelmű gondolatok felsorolása is fellelhető:

Vagy élet, vagy halál, maradok köztetek (III/VI/61/4).

A szinonímia, az ismétlődő elemek hasonló vagy azonos jelentésben:

Unszolnak, sürgetnek, kérnek, biztatnak is (II/IV/58/3).

A poliptóton, ha ugyanaz a szó más-más ragozási formában fordul elő:

Nem féltlek rabságtúl, hanem rabságodban (II/V/17/1).

Az ellentétben vagy párhuzamos ellentétben rejtőző ismétlődések különösképpen kedvelt alakzatai Gyöngyösinek. Bravúros megoldásokra is képes. Az egy versszakon belüli ellentétes jelzős fogalmak, állapotok szembeállítása főleg a II. könyvre jellemző:


Akinek, jóllehet, kedves szabadsága
Kedvetlen fogságra, búra vigassága,
Rabi állapotra kényes urasága,
Szomorú üdőre költ víg nyájassága (II/III/2);

Mint hervadt tulipán gyöngyét harmatoknak,
A szomjúhozott föld árját záporoknak,
Vizét epedt szarvas híves forrásoknak,
Éh rárók idejét szokott prédájoknak (II/V/7);

Engemet reméltetsz, magad vagy kétségben,
Nékem hajnalt hirdetsz, ülsz magad éjfélben.
Írod, egészséged tűrhető épségben,
De mint lehessen az a rabi ínségben? (II/V/18)

Jelentkezhet az ellentétezés sorok – az alábbi példa azért igen érdekes, mert a szembeállítás éppen a hasonlóság kifejezésére irányul –, illetve versszakok között is:


Keserves nyögését ez gyakran újítja,
Bús óhajtását az soha nem tágítja,
Ez lecsüggő szárnyát nehezen indítja,
Az is bús tagjait nem könnyen mozdítja. (II/IV/29)

Máshol felsorolásban, halmozásban, szinonímiában dúskáló-tobzódó versszakok feleselnek egymással:


De mennek már azok, mégyen az árvaság,
Mégyen a siralom, gond, gyámoltalanság,
Kétség, magaunás, bánat, szomorúság,
Ohajtás, panaszlás, kedvetlenség, mordság.

Szállonak helyében víg élet, kedvesség,
Öröm, nyájas beszéd, oltalom, segétség,
Vidámság, mosolygás, jó kedv, jó reménség,
Nyugodalom, vígság, sok más gyönyörűség. (II/IX/51–52)

Gyöngyösi egyik legbonyolultabb és legmesteribb ismétlési és egyben szerkezetalakító megoldása az ellentétes duplikáció. Olyan esetekben él vele, amikor az állapotváltozást akarja metaforikusan megjeleníteni. Nem más ez, mint egyfajta palinódia, „visszaéneklés”, mint a béke aranyideje után bekövetkezett háborús vasidő eljöttének a mitológiai alakok ellentétes cselekedetei révén való bejelentése a II. könyv I. részének 1–9. és 10–19. versszakában.


Neptunus haszonnal halászta tavait,
Triptolemus bőven rakta asztagait,
Bízvást legeltette Tityrus juhait,
Aristeus vígan számlálta rajait.

[…]

Otthagyja Neptunus halászó tanyáját,
Triptolemus futva hordja gabonáját,
Szaladva kergeti Tityrus is nyáját,
Bízvást Aristeus sem tölti tonnáját. (II/I/6,14)

Ugyanezen módszert alkalmazza a német had kétszeri, ellentétes értelmű jellemzésekor is.

A megerősítést és a visszacsatolást szolgálja az olyan típusú metaforikus ismétlő viszony, mint amilyen a Lónyay Anna küldte gyűrűn és jegykendőn ábrázolt tragikus sorsú mitológiai szerelmespárok (I/V/12–26), illetve az ottani felsorolást részben megismétlő, részben új elemekkel kiegészítő Kemény-féle álomlátás között húzódik (II/VI/19–40). Hasonló módon él a visszaéneklő ismétlés lehetőségével – a változatosság gyönyörét szem előtt tartva, nem minden elemében azonosan – a „madár-számla” és növény-katalógus esetében az álombeli kegyetlen világ és a katonai összecsapást előrevetítő téli természeti kép ismétlődő mozzanataiban (II/VI/19–26, III/V/36–44). Ez utóbbinak még az a funkciója is felismerhető, hogy a III. könyv kapcsolatát jelezze és erősítse az előző nagy szerkezeti egységekkel. Ugyanez állapítható meg az erdélyi égetéseknek-pusztításoknak mindkét alkalommal Phaeton tüzével szimbolizált párhuzamos leírásairól is (II/VIII/1–7, III/IV/9–13).

E nem rövid, de remélhetőleg változatos példatárral szerettük volna igazolni Gyöngyösi István nyelvi, képalkotói és – igaztalanul sokat kárhoztatott – szerkesztői tehetségét. Egyetlen, de a legfontosabb és legáltalánosabb szöveg- és rendszerszervező elem, az ismétlés vizsgálatával.40

Kelt Budapesten, Gyöngyösi István születése 370. évfordulóján.

 

9 Riedl Frigyes, A magyar irodalom története Zrinyi halálától Bessenyey felléptéig, Bp., 1908, 75–76.

10 Schön Arnold Ábel, Gyöngyösi Phoenixének magyarázatához, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1908, 649–650.

11 [Trencsényi-]Waldapfel Imre, Gyöngyösi-dolgozatok, Bp., 1932, 15.

12 Uo.

13 Gyöngyösi István, Márssal társolkodó Murányi Vénus, szöveggond., jegyzetek Jankovics József és Nyerges Judit, utószó Jankovics József, Bp., 1998, 10 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 8).

14 R. Várkonyi, 1987.

15 Gyöngyösi, Márssal társolkodó…, id. kiad., 10.

16 Uo., 200–201.

17 A magyar kritika évszázadai, I, Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig, szerk. Tarnai Andor és Csetri Lajos, Bp., 1981, 140, 520. Idézi Kovács Sándor Iván, 40.

18 Kovács Sándor Iván, 38–39.

19 V. Windisch, 538–539.

20 Jankovics József, Kemény János versei és a halálával kapcsolatos alkalmi költemények, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985, 107.

21 Porogi, 583–609; Kovács Sándor Iván.

22 Bitskey István, Gyöngyösi István és a magyar költői hagyomány, Studia Litteraria, 1981, 21–33.

23 Badics, 368.

24 V. Windisch, 545.

25 Badics, 362.

26 Porogi, 597.

27 Porogi, 598.

28 Porogi, 602.

29 V. Ecsedy Judit, A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában. 1473–1800, Bp., 1999, 267.

30 Sashegyi Oszkár, Az állami könyvcenzúra kezdetei Magyarországon, Magyar Könyvszemle, 1968, 9.

31 Uo., 11.

32 Kovács Sándor Iván, 38.

33 Tarnai Andor, A parodia a XVI–XVII. századi Magyarországon, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990, 444–469. A kérdéshez lásd még Kibédi Varga Áron, Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa), Irodalomtörténet, 1983, 545–591.

34 Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., 1976, 131.

35 Toldy Ferenc, A magyar költészet története. Az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, 1867, Bp., 1987, 218, 220.

36 Kovásznai Sándor kéziratának egyik példánya jelenleg a marosvásárhelyi Teleki-tékában található. Jelzete: MS 31. Az előszó másolatáért Heltai Jánosnak tartozom köszönettel.

37 Lukácsy Sándor, Barokk panelek. Szerkesztésmód Gyöngyösi István és Kőszeghy Pál epikus költészetében, in Uő, A végtelen jövő, Bp., 1998, 81.

38 Agárdi Péter, Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe), Bp., 1972, 66 (Irodalomtörténeti Füzetek).

39 Porogi, 592–593.

40 A kérdés vizsgálatához felhasználtam: Veres András, Az ismétlődés vizsgálatának szintjei és szempontjai és Szegedy-Maszák Mihály, A művészi ismétlődés néhány változata az irodalomban és a zenében, in Ismétlődés a művészetben, szerk. Horváth Iván és Veres András, Bp., 1980 (Opus); Szabó G. Zoltán–Szörényi László, Kis magyar retorika, Bp., 1988; Szerdahelyi István, Irodalomelméleti enciklopédia, Bp., 1995.

 

Így idézd:

Jankovics József. „»Gyöngyösi drága gyöngy versei«: A Kemény János-eposz forrásvidéke és szövegszerveződése”. In Gyöngyösi István, Porábúl megéledett főnix avagy Kemény János emlékezete, 273–299. Szerkesztette Jankovics József és Nyerges Judit. Budapest: Balassi Kiadó, 1999. Online verzió: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/porabul-megeledett-fonix/ch09.html.

Szóljon hozzá!