Az 1630-as évek második s a 40-es évek első felének magyarországi könyvtermése azt mutatja, hogy különösképpen felélénkült az érdeklődés a négy végső dologgal foglalkozó traktátusok, elmélkedések iránt. Pontosabban szólva a „jól és boldogul való meghalás”-ra kiérdemesítő, erényes életvitelre oktató-vezérlő kalauzok voltak a keresett könyvek. Erre enged következtetni, hogy gyors egymásutánban látott napvilágot Medgyesi Pál Bayly-fordítása, a Praxis Pietatis (1636, 1638, 1640, 1641, 1643 stb.), Iratosi János Perkins-átültetése, Az ember eletének, bodogul való igazgatasanak modgyáról, valamint a Patika szerszamos Bolt, Az jól és bódogúl való meg halásnak módgyáról való tanitás (1637, 1641) címmel.1 Az 1639-es esztendő két fontos művel szaporította a sort: Illyésházi Gáspár megjelentette a Kezben viselő könyv: A jo és boldog kimúlásnak mestersegeről szóló Beust-mű fordítását – megismételve Magyari István 1600-as munkáját.2 Ugyanezen évben Kassán elhagyta a sajtót ifj. Darholcz Kristóf Novissima tuba az az ítíletre serkentő utolsó trombitaszó című magyarítása is.3 Nem lehet kétséges, hogy az azonos érdekű könyvek – fordítások – számának ilyen hirtelen emelkedését a sztoikus-manierista életbölcselet, valamint a készülődő puritán erkölcstan egymást erősítő fázisegybeesése okozhatta.

1. A Novissima Tuba keletkezése, szerzője, forditója

Tolnai Dali János, a magyarországi puritanizmus szellemi atyja, Angliából hazatérve, 1638-ban meglátogatta fintai kúriáján ifjú Darholcz Kristófot. A vendégeskedés alkalmával megkérte őt, fordítsa le azt a latin könyvet, amit a szigetországból hozott magával; így született az 1639-ben Kassán megjelent Novissima Tuba, a magyar későreneszánsz próza kiemelkedő színvonalú alkotása, melyből ma már csak azt az egyetlen, hiányos példányt ismerjük, amit az OSzK őriz.4

Bár a fordítás körülményeiről beszédes adatokat szolgáltat a Szenci Molnár Albertet is patronáló apának, Darholcz Ferencnek szóló ajánlás, a mű eredetijéről, a könyvecske szerzőjéről mind a mai napig bizonytalanság uralkodott a szakirodalomban. Ez részint oda vezetett, hogy Zoványi Jenő és követői az ajánlás utalásai ellenére magát Tolnai Dalit tartották a latin szöveg szerzőjének, részint pedig oda, hogy a Magyar irodalom történetének vonatkozó fejezete nemcsak Tolnai, hanem „valamely külföldi puritán szerző” attribúciójának lehetőségét is megkérdőjelezve, felveti a középkori eredet valószínűségét.5

Való igaz, hogy a fordító nem nevezte meg a fordítandó kötet íróját, csak annyit árult el, hogy a magyarítást a Tolnai ajándékozta deák eredetiből végezte; „melyet ő kegyelme NOVISSIMA TUBANAK, az az ÍTÍLETRE SERKENTŐ UTOLSÓ TROMBITASZÓNAK nevez”. Az ajánlás e kitételéből származik az a másik közkeletű következtetés, miszerint, ha maga a mű nem is, de a címe Tolnai Dali Jánostól származik.

Ma már tudjuk, hogy az eredetin is az a cím állt, amellyel a puritán prédikátor illette. Az író nevét sem szándékosan hallgatta el Darholcz, önmaga előtérbe helyezése végett, hanem azért, mert azt ő sem tudhatta, sőt az is valószínű, hogy a kötet szerzőjéről Tolnai sem rendelkezhetett információkkal.

Az eredeti ugyanis álnéven jelent meg; az A3 oldalon megismerkedhetünk az álnévvel: „INTEGERRIMO VIRO, FAMILIAE CLARITATE, FAMAE Suavitate, Voti Sanctitate, Vitae Sinceritate, verè conspicuo; G. V. Armigero, Mecaenati Sacrarum Literarum amplissimo; MVSOPHILVS, HOC OPVSCVLVM IN PERPETVAM OBSERVANTIAE suae Memoriam, humillimè sacravit.”

A címlapon ez olvasható:

NOVISSIMA TVBA.

Libellus,

in sex Dialogus apprimè

CHRISTIANOS,

digestus.

Surgite mortui, et venite ad

judicium.

LONDINI,

Excudebat Felix Kyngston. 1632.6

Ki rejtőzik vajon a Musophilus pszeudonim mögött? Erre, a magyar irodalomtörténetírást – közvetve – évtizedek óta foglalkoztató kérdésre viszonylag egyszerű a válasz – Angliából. A. W. Pollard & G. R. Redgrave et al.: A Short-title Catalogue of Books Printed in England, Scotland & Ireland and of English Books Printed Abroad (London, 1926) c. katalógus alapján sikerült a szerzőt azonosítani, s a Novissima Tuba kiadástörténetét felgöngyölíteni.

Eszerint Felix Kyngston londoni nyomdász 1632-ben Musophilus szerzői álnév alatt jelentette meg Richard Brathwaith művét, a Novissima Tubát. A kötet sikerére utal, hogy egy évvel később napvilágot látott új kiadása is, sőt, 1635-ben már verses angol fordítása – J. Vicars munkája – is elhagyta a nyomdát The Last Trumpet: or a Six-fold Christian Dialogue címmel. S e században még egy megjelenést is megért a könyvecske, 1658-ban Brathwaith Lignum Vitae c. írásával egy kötetben újra kiadta e művét.

E többszöri megjelenés ellenére a magyaréhoz hasonló, különös sors jutott az eredeti Novissima Tubának is. 1632-es első kiadásából egyetlen példányt lelni fel a British Library-ben az alábbi bejegyzéssel: „This Tract is by Rich. Braithwaite & is of great rarity, see Corsers Collectanea Anglo-Poetica under the title Braithwaith.” S az angol verses változat ritkaságára is külön bejegyzés hívja fel a figyelmet: „EXTRA RARE; apparently unknown to all bibliographers. No mention of it is made in Haslewood’s very elaborate list of Braithwaite’s works, nor is it noticed by Lowndes, either in his account of Braithwaite or Vicars. It is not to be found in any catalogue from the time of the Bibliotheca Anglo-Poetica to even Mr. Heber’s sale.”

A szerző, Richard Brathwaith (1558?–1673) nem ismeretlen az angol irodalomtörténetben, s noha nem korszakos jelentőségű alkotó, rendkívüli termékenységével, műfaji sokoldalúságával tisztes helyet foglal el a XVII. századi angol irodalom művelőinek sorában.7 Írt szerelmes verseket, pasztorálokat – gazdag klasszikus utalásanyaggal. Fiatal korában színdarabokon is dolgozott, melyek, ha nem maradtak is fenn, a drámai forma gyakorlatát átmentette belőlük későbbi politikai szatíráiba is. Ez utóbbiakat ugyancsak előadásra szánta, színpadi utasításokkal is ellátta, de erős prózai jellegük miatt valószínűleg előadatlanok maradtak. Említésük azonban ehelyütt igen fontos: a színpad felé mutatnak a Novissima Tuba dialógusai is, a margináliák a színpadi utasítások csökevényeit is őrzik, a szereplők száma is több, mint a dialógusban megkívántatik. Brathwaith műveinek többsége, a Novissima Tubához hasonlatosan, morális-didaktikus, erkölcsi oktató-nevelő célzatú munka, mely írásaiban „olyan jellem-ideált teremtett a puritánok számára, amely jótulajdonságokban bővelkedik, s minden tekintetben a vallási előírások talaján áll” – írhatta joggal Matthew Wilson Black, Brathwaith eddigi egyetlen monográfusa.8

A magyar fordító személyéről mindössze annyit tudunk, hogy a jeles mecénás, a Discursus de summo bono és az Europica varietas megjelenését támogató Darholcz Ferenc fia – így a Balassi-epitáfiumokat szerkesztő id. Darholcz Kristóf unokája volt. Ezt az egyetlen művét ismerjük; 1638-ban kapta meg lakóhelyén, Fintán a Novissima Tuba eredetijét, 1639 januárjában pedig már megírta hozzá az ajánlást is. Könyve korrektúráját már valószínűleg nem láthatta, erre utal a feltűnően sok értelemzavaró sajtóhiba. 1640. július 5-én már őt is és feleségét is néhaiként említik a Darholcz Ferenc testamentumának végrehajtásában eljáró „executorok”. (OL Desewffy cs. lt. P 96,4. cs.)

A szerző és fordító azonosítása után még az a kérdés is választ igényel, hogy miért fordíttatta Darholczcal a művet Tolnai, s miért nem vállalkozott maga a tolmácsolásra.

A feleletet ezúttal is Darholcznál kell keresnünk, de csak akkor válik világossá utalása, ha a Novissima Tubát összevetjük az ugyanazon évben Debrecenben kibocsátott műfaj-rokonával. Mint már esett róla szó, ekkor jelent meg, immár második fordításban, egy „igazi” ars moriendi, Beust Joachim A jó és boldog kimúlásnak mesterségéről c. munkája, Illyésházi Gáspár fordításában. E mű, a Novissima Tubával ellentétben, nem íródott szépirodalmi igénnyel; összekötő szövegrészei és idézetgyűjteménye szigorúan szelektál: a bibliából és klasszikus egyházi szerzőktől, egyházatyáktól vett mondásokkal teljes. Ezzel szemben a Novissima Tuba szépírói példázat, pogány auktoroktól, szépíróktól és filozófusoktól kölcsönzött idézetei valóban csak a laikus – szerző és fordító! – tollára illettek. Ezért írhatta Darholcz, „meggondolván azt, hogy ilyen kicsiny dologgal derekas tudós ember bajlódni szégyenlene, söt mocskolódásnak tartana” –, ezen ékes stílusú mű fordítása inkább az ő kevésbé tudós tollára méltó. Ugyanakkor az értő olvasó számára a szövegből az is kitetszhetett, hogy szerzője világi ember volt, teológiai érdeklődése és tájékozottsága e műben nem terjed túl a Biblia alapos ismeretén. A Darholcz-fordítás világi jellegének becsét akkor mérhetjük fel igazán, ha megvizsgáljuk a XVII. században Angliából hozott vagy angolból fordított művek lajstromát.9 A nyelvtankönyveken kívül szinte kivétel nélkül teológus írók teológiai művei.

 

2. A műfaj, az eredeti és a magyar fordítás viszonya, stílus

 

A magyar szakterminológia a protestáns későreneszánsz-manierista ars moriendik között tartja számon a Novissima Tubát, de eredetét a középkori ars moriendik és haláltáncok szövegére vezeti vissza. Ha a műfaj általános sztereotípiáira, toposzaira, formai jegyeire nézve elfogadható is e feltevés, az eredeti példány ismerete nélkül is fel kellett volna fedezni a magyarban is megtalálható antik utalásokat, idézeteket, auktorokat, melyek megléte sugallhatta volna a datálás terminus post quem-jét. (Aminthogy a figyelmes elemzés a szöveg születésének helyére mutató felszín alatti vonatkozásokat is feltárhatta volna. Hazai szerző aligha írhat le ilyen mondatot a vágy jellemzésére: „ha az tengertül távol vagyok, az halat számtátva kívánom, ha közel, megutálom”.)

Az angol szakirodalom a Novissima Tuba-féle műveket a courtesy-book vagy még inkább a conduct-book elnevezéssel illeti, mely terminus Országh László szótára szerint az „istenes és tisztességes élet vezérkönyve”-ként fordítható magyarra. S valóban ez a cél, a puritánoknál igen kedvelt műfaji ideál lebeghetett inkább Brathwaith előtt, mintsem a kegyes meghalás doktrínáját tételesen, szárazon oktató ars moriendi. Arra próbálta rávezetni olvasóját, hogyan kell az evilági élettel kiérdemelni a kegyes meghalást s a mennyország üdvösségét. S mire a végső konklúzióhoz eljut – „Ez világon úgy kell élnünk, hogy mikor a Test az koporsóban az férgektül kezd rágatni, az Lélek vigadhasson az szentekkel az egekben” –, számos tételben foglalja össze a puritán és azzal sok ponton érintkező neosztoicista életeszmény főbb elveit.

E tekintetben tehát a Novissima Tuba – és szerzője – nagyon közel áll az angol puritanizmus legfőbb conduct-book szerzőihez, Perkinshez és Bayly-hez! Az ember eletenek bodogul való igazgatasanak modgyáról (Perkins), valamint „mint kellyen az Keresztyén Embernek, Isten és a’ maga igaz isméretiben nevekedni, életét naponként az ö félelmére intézni, tsendes lelki-esmérettel költeni, és futásanak el-töltese után, bodogul végezni” (Bayly, Praxis Pietatis), ugyanazt az „éllyetek jól, úgy lészen osztán az ti halálotok-is jól”10 életelvet oktatja, mint a Novissima Tuba, csak retorikailag az oktató beszédhez, az intéshez, a traktátushoz állnak közelebb, szerkezetük darabosabb, a szépírói megoldásoknak híjával vannak, mivel „derekas tudós” művükhöz ezt a stílust és szerkesztésmódot érzik adekvátnak.

Brathwaith viszont szépírói tudatossággal, módszerrel és stílusban, példázatot tár az olvasó elé, tételesen és indirekte is ugyanazt az életmodellt sugallja. Szerinte az istennek tetsző, kegyes élet kerüli a Bűn és a Világ csapdáit, a szempillantásnyi gyönyörrel szembeállítja a gyötrődés örökkévalóságát. A jelen helyett a jövőre szegezi tekintetét, az evilági szolgálat helyett a túlvilági élet előkészítésére kell törekedni: alázatossággal, szent, feddhetetlen élettel, jó erkölcsökkel, jóságos cselekedetekkel. Istennek kedves élet az, mely a világtól megidegenedik – vallja lépten-nyomon mind a puritán, mind a neosztoikus életelv hitvallását. „Halld meg, mi leszesz? Angyal az egekben, ha szent itt ez földön” – mondhatná akár Perkins is. Közvetett és közvetlen úton – a helyes életmód követtetésével és a helytelen megutáltatásával – egyaránt él Brathwaith. Tollát nem vezetik felekezeti elfogultságok, katolikus és protestáns hívő egyaránt eljuthat ezen az úton az üdvösséghez. Jól látta meg Tolnai és Darholcz, hogy ez a mű valóban „minden lelki idvössége kivánó keresztyén embernek minden állapatját leirja”, s hogy „minden keresztyén embernek utolsó órájára tartozó dolgokat látván, hogy mind másnak s mind magamnak hasznosok”. (Kiemelés tőlem. J. J.)

Tolnai Dali János remek propagátori érzékére vall, hogy megtalálta azt a művet, amellyel a legkevésbé radikálisan terjesztheti a puritán eszmét és szellemet, morált és életeszményt. Észrevette, hogy az erkölcsök puritán tisztításában Közép-Európában lehet építeni a keresztény morálfilozófia főbb tanításait átvett neosztoicizmus által előkészített talajra. S ehhez megtalálta az alkalmas fordítót is, akinek szövege a „magyar szó ékes folyásában” felér az általa méltán megcsodált eredetivel. (Propagandája – Selyei Balog István üdvözlőverse tanúsága szerint – elsősorban a klérust vette célba: Mellyel tanitókat / Ösztönöz tisztekre / Hogy felserkenjenek / Ök is effélékre.)

További alapos műfaj- és szövegvizsgálat feladata eldönteni, hogy jogos-e az ars moriendi műfajmegjelölés a Novissima Tuba esetében, vagy át kell-e vennünk az angol terminus technicust. Mindenesetre számos érv szól amellett, hogy ars moriendiként is értelmezhetjük a művet, amint azt a kézikönyv vonatkozó fejezetében Pirnát Antal kifejtette.11 A Novissima Tuba az ars moriendikre jellemző négy végső dologgal, a halállal, az ítélettel, az üdvösséggel és a kárhozattal természetszerűleg foglalkozik. A szerkezet szintjén azonban ez nem a kor szokásos didaxisával, hanem művészi áttételben nyilvánul meg. Csak a mélystruktúra, az utalások rendszerének feltárása és alapos nyelvi elemzés alapján sejthető meg az ascensio finom sugallata, aminek kedvéért tulajdonképpen az egész mű íródott.

Brathwaith nem kívülről hozzárendelt, lineáris képletet ad az Istennek tetsző kegyes élet megjutalmazásáról, hanem lelki folyamatot ábrázol: a Lélek győzelmét a bűnös Test fölött. E pszichológiai küzdelem fázisai:

 

1. A Halál legyőzi ugyan a Testet, de a Lélekkel nem bír. (I. rész.)

2. A Testet a kegyes halál érdekében legyőzte a Lélek: a Test visszautasítja a világ csábításait. (II. rész.)

3. Az Ember a „Kisbíró”, a Lelkiismeret révén megismeri a Bűnt, s a „Bűn isméreti az idvösségnek kezdeti”. (III. rész.)

4. Az Ember „istenes szándékot kezd”, a Bűnt be nem fogadja többé – de ez csak akkor valósulhat meg, ha a Lélek elhagyja a Testet: azaz bekövetkezik a halál. (III–IV. Rész.)

5. Ezek után már Isten magához szólítja jegyesét, a Lelket – ítéletre. (V. rész.)

6. Az istenes élet jutalma: Isten Városa, azaz az üdvözülés, a mennyország. (VI. rész.)

 

Darholcz Kristóf fordításának irodalmi kvalitásairól, magyarításának helyi színeiről és ízeiről, prózájának Balassi és a széphistóriák nyelvén csiszolódó iskolázásáról már számos megállapítás történt az eredeti ismerete nélkül… Amíg Brathwaith teljes latin szövege nem áll rendelkezésünkre egy minden kérdést tisztázó tudományos igényű kiadás részére, addig csupán „kutatófúrások” metszeteinek segítségével adhatunk képet az eredeti és a magyar szöveg viszonyáról, Darholcz fordítói munkamódszeréről és képességeiről, a hazai viszonyokra való alkalmazás mértékéről.

Már elöljáróban szeretném – néhány szövegminta idézésével – szertefoszlatni azt a hiedelmet, miszerint a Darholcz-szöveg valamiféle sajátosan magyar reneszánsz életstílust, intellektuális légkört örökített volna meg. Mint az a latinnal való egybevetésből kiderül – ebben nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Pirnát Antalnak –, a kritikus helyek gyanús szövegrészletei, adaptálásnak tűnő megoldásai mind megtalálhatók Brathwaith-nél. Darholcz szembetűnően törekedett a szöveghű fordításra, tehát inkább angol vagy feltehetően még inkább nemzetközi reneszánsz – s így antik – toposzok átörökítése ment végbe a fordítás során. Részmegoldások, apró momentumok, a szinonimák megválasztása, a magyar reneszánsz lírai és epikai szöveghagyomány motívumainak, terminológiájának felbukkanása a műben természetesen nem mond ennek ellent, viszont a fordító leleményességének, irodalmi ismeretei automatizálódásának megbízható visszajelzései. De ahol feltűnően emelkedett stílusú a magyar szöveg, ott rendkívül költői a latin is. Vannak Darholcz számára lefordíthatatlan szójátékai, utalásai az eredetinek, míg másutt a magyar szöveg kerül fölébe annak, gazdag alliterációival, választékos szinonima-használatával. Ahol az homályos, emez sem teremthet világosságot, hacsak kényszeredetten nem. Elvétve akad a mutatványban olyan hely is, ahol Darholcz nem értette, vagy félremagyarázta az előtte fekvő szöveget, s maga keltett ezáltal homályt. Pl. az I. beszélgetésben: Mors est portus malorum, perfugium aerumnosae vitae, effugium miseriarum – mely a magyar szövegben így fest: „Az halal aytaja az gonosznak, az nyomorusagos életnek nyugodalom helye, es erös Záros helyüvé valo költözés.” És még néhány apró tévedést-félreértést említhetnénk.

Darholcz Kristóf formailag is a latin szöveg hű követésére vállalkozott. Gondosan ügyelt, hogy az eredetiben zárójelek közé vetett gondolatokat a magyarban is zárójel fogja közre. A korban szokatlanul pontos a kurzivált szavak magyar szövegbőli kiemelése is; a margináliák – auktor-helyek, szerzői utasítások – közül azonban a magyarban néhány, bizonyára nyomdai figyelmetlenség miatt, lemaradt. Feltehető, hogy a hazai nyomdász az angliai kiadást vagy annak formahű rajzát is kézhez kaphatta, ugyanis könyvészeti szempontból, a belső formai tagolás kialakításában is annak hű követője kötetünk.

Mindent egybevetve s elébe vágva egy alaposabb, minden részletre kiterjedő, kritikai igényű textológiai vizsgálatnak, összefoglalóan elmondható, hogy a Novissima Tuba latin szövegének ismerete nem kisebbíti Darholcz Kristófnak a XVII. századi magyar próza nyelvi-stiláris tökéletesítésében szerzett érdemeit, ellenkezőleg, a tudatosan szöveghű, de sohasem szolgai tolmácsolás, szinte az eredetivel azonos nívójú alkotás létrehozása győz meg bennünket Darholcz prózaírói képességeiről, nyelvi készségéről.

Ugyanakkor az eredeti mű és a korai magyar fordítás viszonyának tisztázása nemcsak stilisztikai és terminológiai kérdésekben perdöntő fontosságú, hanem élesebb fénybe helyezi a XVII. századi angol–magyar szellemi érintkezés e periódusának egyik legfontosabb szakaszát: a magyarországi puritanizmus létrehozásának és létrejöttének első próbálkozásait is.

 

3. Az eredeti és a magyar szöveg egybevetésére alkalmas minták

 

Brathwaith, 10. l. I. beszélgetés, Halál:

Mors infantiae est pueritia, mors pueritiae est adolescentia, mors adolescentiae est juventus, mors juventutis est virilitas, mors virilitatis est senectus, mors senectutis est decrepitas, mors decrepitatis est ipsa mors. Hinc expertum habeas, nullam esse latebram in quam non intret mors.

[Margón: Socrates., Seneca.]

 

Darholcz, 12. l.:

Az Czeczemö gyermekségnek, halála az szollo gyermeksegh, az szollo gyermekseghnek, az fel serdült Iffiusagh, az fel serdült Iffiusagnak, az virágzo Iffiuságh, az virágzó Iffiuságnak, a megért emberségh, az megh ért emberséghnek az vénségh, az vénséghnek az Agságh, az Agsagnak halála maga az Halal.a Innen eszedben veheted, hogy nem lehet oly reytek hely kiben be ne férkezhessék az halál.

[Margón: Seneca.]

 

B., 10. l. I. beszélgetés, Halál:

Nonne legisti, quod, a optimum est aut non nasci, aut quam citò mori? Quod, b mortuus felicior est quam vivus? Quod, c morti nihil est tam simile quam somnus? Quod, d Mors est portus malorum, perfugium aerumnosae vitae, effugium miseriarum? Quod, e moriendum est omnibus, estque finis miseriae in mortè? Quod, f Mors felicior et gloriosior est quam vita?

[Margón: a Menander., b Ibid., c Cato Major., d Ciceron. in Tusc, e Ibid, f Aeshilus.]

 

D., 14. l.:

Nem olvastade? hogy, a. Iob avagy nem születni, avagy hamar megh halni? Hogy b. Az megh holt ember boldogab az elönel? Hogy, c. Az Halalhoz semmi nincz hasonlob az alomnal? Hogy d. – Az halal aytaja az gonosznak, az nyomorusagos életnek nyugodalom helye, es ö Záros helyüvé valo költözés? Hogy e. Mindennek megh kellyen halni, es minden nyomorusagnak az halalban legyen vegy? Hogy. f. Az halal mind boldogab s mind dicziössegeseb az eletnel?

[Margón: a Menander, b Ibidem., c Cato Maior, d Cicero in Tusc., e Ibidem., f AEscilus.]

 

B., 26. l. I. beszélgetés, Halál:

Sin verò apertius me explicari velles, Caduceator sum Superum, dissolutio corporum, inevitabilis eventus, latro hominis et resolutio omnium. Huc missa sum, ut tibi libertatem, carni, ancillae illae mollissimae tuae, sepulturam adferam.

[Margón: Secundus Philos.]

 

D., 39. l.:

Ha penigh nylvabban akarod erteni ki vagyok, Istennek békességh szerzö követe, az testek el oszlatoja, el kerülhetetlen történet, az emberek Latra, s-mindennek megh odoztatása. Ide küldettem, hogy neked szabadságot, az Te gyenge szolgalodnak, az Testnek temetést szerezzek.

[Margón: Secundus Philosophus.]

 

31. l. I. beszélgetés, Lélek:

[…] Depone igitur onus. Siquid perditè in hoc mundo dilexisti, ut plurima illicitè nimis amasti, desere, despice; Optatior via, opulentior vita à te petenda est. Cuncta fragilia, vilia. Nunc communem conditionis humanae sortem susceptura es. Ne mireris, omnes qui te praecesserunt, eandem viam calcárunt.

Quam commodè respondent? Sive vigilantes, sive dormientes, sive tacentes, sive ambulantes, sive volentes, sive nolentes, per momenta temporum quotidiè ad finem ducimur. Ne resolvaris in lachrymas quod me deseriieris; ex integro, mutuo fruemur consortio.

[Margón: Sen., Inter agis, exiturus venisti, non mansurus. Aug., Lact. lib. 6. divin instit.]

 

D.,47. l.:

Ted le azért az terhedet; valamit ez világon veszettül kedveltél, kik közzül némellyet illetlenül felette szerettél, had el, s-utald megh. Igaz hogy kedveseb utat, gazdagb életet kell keresned. Mivel minden romlandok hiaban valók. Neked-is mostan, az embernek közönseges allapattyat, kell fel venned, s-Ne cziudallyad, mert valakik elötted el költöztenek, minnyajan ezen utat nyomtak.

Mely helyesen felelnek azok az kik ugy szolnak. Akar vigyazzunk, akar aludgyunk, akar halgassunk, akar jarjunk, vagy akarjuk vagy nem, de az idök forgasi miat, minden nap utolso vegünkre vitettetünk. Ne siry ily keservesen, azert, hogy engem most el hacz, mert ennek utanna-is egy Társasághban leszünk.

[Margón: Seneca., Uton jaro vagy azért jöttel hogy ki meny es itt megh ne maragy. Augustinus. Lactantius, lib. 6. divin. Instit.]

 

B., 33. l. I. beszélgetés, Lélek:

O Mors, ne, quaeso, patiar repulsam, quo minus ad te veniam! veni, & nuncium comple. Hoc firmiori propositio ritè adhibito, uno contexam omnia. Non ita vixi in mundo, icet ei nimis attenta fui (quod nunc doleo, & inde deleo) ut me pudeat vivere: nec mori timeo, quia bonum dominum habemus. Sic egredi, est regnum coelorum ingredi; Sic vitâ fungi, est pace frui; cui meipsam, terrae ancillam, feliciter commendo.

[Margón: AEschyl.]

 

D., 50. l.:

Oh Halál hogy hátra maradast ne szenyvedgyek, miglen en hozzad mennék, kérlek jöy el s-vegezd el követségedet. Illyen erös öszve rendeltetet szant-szandékkal, öszve szövök fonok mindeneket. Nem ugy éltem ez világon, noha hozza igen figyelmetes voltam (mellyet most banok s-belölem ki-is gyomlalok), hogy jövendö életemet szégyenlenem: Megh halni sem félek, mert igen jo Vrunk vagyon. Igy ez kimenetellel, adatik az Menyországhban való be menetel; Az elettel élessel az békességh haszna; Az kinek magamot, az földnek penigh szolgalomot szerencziesen ayanlom.

[Margón: AEschyl.]

 

B., 60. l. III. beszélgetés, Lelkiismeret:

[…] Quando corpus sine umbra, tunc scilicet invenienda est anima sine testante conscientia. Sed quò me incusas anxietatis tuae? Ecce Spectrum, quod te & me tot perturbationibus exagitat!

Homo. Vbinam?

Conscientia. Secede paululúm, sub opacioribus iis arbusculis; Nosti enim primúm, O Homo, argutè teipsum abscondere in umbraculis, cum nuditatem tuam conspexeras; quâ conspectâ, faciem Dei perperàm effugeres.

Homo. Meminisse dolet; sed teneo & taceo. Aggredere, dum nemusculum istud ingressurus sum.

[Margón: Intrat Peccatum., Exit Homo.]

 

D., 92. l.:

Lelkiismeret: […] Mert valamikor az Test árnyék nélkül, akkor talaltatik az Lelek, az Lelkiismeret bizonsagh tétele nélkül. De miért vadolsz panaszolkodva szorgalmatosságoddal engemet? Ihon az az czuda, az ki mind teged, s-mind engemet, ennyi haborgatásokkal tantorgat!

Ember: Hol vallyon?

Lelkiismeret: Tavozzal egy kiczinnyé, amaz ki terjedet fak ala; Lam oh Ember, eléin okosan el tudtal buyny az arnyékban, hogy mezitelenségedet eszedben vetted vala, mellyet megh látva, az Isten tekinteti elött gonoszul el akaral futni.

Ember: Emlekezeti nehez; de meg tartom s-halgatok. Fogy hozzá migh amaz berekben megyek.

[Margón: Bé megyén az Bün. Ki megyén az Ember.]

 

B., 68. l. IV. beszélgetés, Lelkiismeret:

[…] Quàm breve momentum est quod delectat, aeternum quod cruciat! Quàm brevi momento temporis amittenda est spes salutis! Quàm levi solatio perpetuus incurrendus est cruciatus! Vbi, si omnes homines nati ab Adam usque; ad hodiernum diem, & omnes boni praedicatores essent, & omnes de minutissima poena inferni praedicarent, illi omnes illam minutissimam poenam propalare non possent. Nec suspicari poterit, quid ibi cruciatibus deditum non fuerit. Quod, nullus cruciatus poenarum temporalium potest sempiternis iniquorum cruciatibus comparari. Si ista & talia secum perpenderent, nihil te (O teterrimum hominis prodigium) horribilius, nil deformius cogitarent. Te, uti colubrem in via, evitarent; imò, si scirent Deum illud ignosciturum, hominem ignoturum adhuc, propter peccati turpitudinem peccare dedignarentur.

[Margón: Ambros., Greg., Aug.]

 

D., 204.l.:

Mely rövid szempillantas legyen, az ki gyönyörködtet, s-örökke való, az ki gyötrödtet! Az idönek minemü rövidségével vesztetik el, az idvösségh reménsege! mely könnyü vigasztalással nyeretik megh, az örökke való gyötrelemnek keserüsége. Az hol. Ha Adamtul fogva ez mai napigh, ez világra lött emberek, mind jo Praedicatorok volnanakis, az Pokolnak legh kisebbik gyötrelme felöl praedicalnanak azok mindnyajan, azt az legh kisebb büntetést, ki nem jelenthetnek. Nemis gyanakodhatni, mi ne adattatot légyen, azokhoz az gyötrelmekhez. Hogy az idö szerint valo vetkeknek semmi büntetési, az hitetlenek örökke valo gyötrelmekhez, nem hasonlitathatnak. Ha ezeket, es ezekhez hasonlokat, megh gondolnanak, semmit te naladnal (oh te utalatos, természet kivül valo, emberek cziudaja) iszonyubbat, s-rutabbat nem gondolnanak. Teged mint az uton az kigyot, el kerülnének; söt ha azt tudnak, hogy Isten bün bocziáto, az ember azt megh sem tudo, az Bünnek rutsagaért, vétkezni utalnanak.

[Margón: Ambros., Greg., Aug.]

 

B., 71. l. IV. beszélgetés, Bűn:

Quid mihi cum Sanctis? meae non sunt caulae; eorum incremento, detrimentum meo infertur imperio. Ecce, quem video, quem tyrocimio meo initiatum habeo! Homo est; Sanctus non est; Et inde gaudeo. Nihil enim humanum, si vitia spectes, ab eo alienum esse puto.

[Margón: Intrat Homo.]

 

D., 210. l.:

Mi közöm nekem az Szentekkel? Eggyik sem aklombol valo nekem; Az ö nevekedésekkel nagy kárá esik az en birodalmomnak. Ime kit latok elsö tanulasomnak kezdetivel! Ember az; s-nem Szent; az kin örvendek.

Mivel semmi emberi dolgoktul idegennek nem gondolom, ha az vetkeket tekintem.

[Margón: ]

 

B., 72. l. IV. beszélgetés, Ember:

[…] Si te, ô conscientia mea, aut quemcunque alium peccati mei arguerem, canibus propriè assimilari possim, Qui, uti divinus Plato ait, lapides jactos mordent: ipsos autem, qui laeserunt, non attingunt.

 

D., 111.l.:

Ha tégedet, Oh, Lelkemisméreti, es mastis akárkit feddenék, az en büneimért, valosagosan az ebhez hasonlitathatnam, az ki (az mint az Tudos Plato mondgya) az hozzajok haytot követ Mardossak, s az kik megh sertettek, azokat nem bantyak.

 

B., 16–17. l. I. beszélgetés, Test:

Lepidè fatebor & liberè, maechum semper mecum habeo. Si talem autem invenero, qui amplexibus meis vere dignus habeatur, ad cubiculum duco, tapetibus nitidè instructum, amatoriis delitiis plenum; aut si alio Cupido trahat, indulgemus epulis, narramus amatorum fabulas, publica spectacula invisimus; aut si in apricis campis, elegantiis Florae ornatis, perambulare juvet, ibi manu in manum, brachio in brachium innexis, lasciva lascivis mutuô retorquemus, aut in corticibus arborum nomina inscribimus; Hisce defatigati, sub opaciore arbore, laetiore umbra ac redolentiore fronde gratissimâ discumbimus; vei in Baias ex proposito paratas intramus, ubi leuiora nostra reficiuntur membra: – & sic demulceo vitam.

 

D., 24-25. l.:

Igazán s-szabadosan meg vallom, hogy az paraznát mindenkor velem hordozom, ha penigh ollyan kedvem szerint valo talalkozik lenni, az ki az en ölelgetésimet méltan megh érdemli, szeonyegekkel be vont, szerelmes gyönyörüségekkel tellyes, ágyas hazamban viszem; Avagy ha masképpen kivannya az alkolmatossagh, az vigh lakasnak eredünk, szép szerelmes tréfa beszedekkel elünk, közönseges jatékokat czudallunk, avagy ha mikor lehet, az szép viragokkal ekesült küs mezön, altal ölelkezve egy mas kezét fogjuk, s-ugy setalunk, az faknak hajara metellyük nevunköt, s-ugy faytalankodunk; Ezeket megh unván, az szép ki terjedet faknak gyönyörüseges, hives a(r)nyekiban, az zöld pasiton heverünk avagy ellenünkben épitetet szép haylekokban megyünk be, s-testünkben ugy hüvülünk, es igy enyhitgetem eletemet.

 

B., 90. l. VI. beszélgetés, Isten Városa:

Sed praebe manum, speciosa Soror, deducemus te ad habitacula gemmis resulgentia; in cellaria optimis vinis diffluentia; in refectoria sacris delitiis redundantia: ubi nec desiderium poenam generat, nec satletas fastidium parit: ubi nec fastidiet qui manducat, nec deficiet quod manducabitur: ubi replebitur mens tua torrente divinae voluptatis: inebriabitur cor tuum sobria ebrietate divini amoris. Hîc fontes sunt vivi, valles amaenae, hortorum delitiae. Ibi cumulus felicitatis, superveniens gloria; thalamus festivitatis, superabundans laetitia. Ab hoc monte aromatum, Specula coelestium, videbis gloriae decorem, Sanctorum splendorem, & regiae potestatis honorem. In hoc portu pacis, Sinu Securitatis, est requies à laboribus, pax ab hostibus, amaenitas de novitate, securitas de acternitate, suavitas & dulcedo de Dei visione.

 

D., 137–138. l.:

De nyúythacza kezed ékes termetü húgom, s-be viszlek, igen szép gyöngyökkel tündöklö hazban; sok jo borokkal teli pinczékben; Szent gyönyörüségekkel bövölködö uyto helyekben; az hol az kivánságh nem nemz vétket, az meg elégedés, nem szerez megh únást, megh nem unatkozik az ki eszik, az mi megh étetik, az sem fogyatkozik meg; az hol megh elegedik az te elméd, Istenes gyönyörüséghnek sebes folyásával; megh részegül szived, az Isteni szeretetnek jozan reszegségével. Itt vadnak az eleven kutak, kies völgyek, es kertbeli gyönyörüségek. Az kegyelem reá érkezvén, rakással vagyon ott az boldoghságh; az nyajasságnak ágyas haza, es felettéb bövölködö vigasságh. Ez draga kenetek hegyerül, es az éghbélieknek tükörebul, megh latod az dicziösseghnek ekességét, az szentek fényességét, es az Kiraly hatalomnak tisztességét. Ez bekesség ki kelö Révén, batorsághnak kebelében, az munkátul nyugodalom, az ellenséghtül bekességh, az uyságok gyönyörüsége, az örökké valosághnak batorsaga, az Isten latásának kedvessége es edessége vagyon.

 

4. Az Országos Széchényi Könyvtár unikum példányából hiányzó rész (132–134. old.) eredeti latin szövege:*

 

Isten. […] Ne féllyen az az Lelek, az ki szeret, rettegyen az ki nem szeret. Mivel az szeretet ki üzi az félelmet, kissebbiti az se. . .

 

Brathwaith, 86. l.:

Deus. […] Amor enim foris mittit timorem, minuit dolorem, parit honorem, & consortem facit Sanctorum.

Anima. Scribe digito tuo in pectore meo dulcem memoriam tui melliflui nominis, nulla unquam oblivione delendam. Scribe in tabulis cordis mei voluntatem tuam, nulla unquam mutatione violandam. Veni Domine; perfice quod caepisti: & de me fiat voluntas tua, quam fecisti.

Deus. Perge; & hoc pio proposito, aliorum exemplo, vive paulisper in terris, ut perenni vita fruaris in coelis. (A fejezet vége: záródísz és COLL. őrszó.)

 

87. l.:

COLL. 6.

Colloquium Animae et Civitatis Dei.

 

Anima. Civitas sancta Dei, charissima Sponsa Christi; Quae sunt ista quae video? Quaę Cantica, quę Organa quę audio? Quae cantilenae, quae melodiae quas ipsa profero? Quae mella, quae Manna gustui delectabilia sapio? Quae gaudia sentio? Quę praemia possideo? Quam gloriosa dicta sunt de te Civitas Dei? Et merítò dicta sunt de te; Sicut enim laetantium omnium habitatio est in te. Hîc; ubi difficilius est dicere quid non est, quam quid est, licet omnium linguarum transeat facundiam, dicere quid est?

 

D., 135. l.:

(Lélek) . . .na; noha minden nyelvnek ekessen szollásat fellyül mullya, annak ki beszéllésében, az miczioda?

 

1 L. RMK I. 657., RMK I. 670–671.

2 RMK I. 689., illetve RMK I. 315.

3 Unikum példánya az OSzK-ban, RMK II. 692.

4 Darholcz fordításának 1978-ig nem volt modern kiadása. Ekkor KOMLOVSZKI Tibor sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal is ellátta, melyben a szakirodalom egyes korábbi tévedéseit is kiigazította. Sajnos a Pátria Nyomdánál megjelent miníkönyv könyvárusi forgalomba nem került.

5 TURÓCZI-TROSTLER József, Tolnai János és a Novissima tuba. ItK, 1936. 219–220. Hivatkozik Darholcz ajánlására, mivel a fordító egy szóval sem utalt arra, hogy Tolnai lett volna a mű szerzője, a Novissima Tuba mellől törlendőnek tartja Tolnai János nevét. ZOVÁNYI Jenő, Melyik Tolnai Jánosnak műve a „Novissima tuba”? MKsz, 1941. 82–84. Egyértelműen Tolnai Dali munkájának tartja a művet: „…mint a Tolnai Dali János küzdelmeinek megírója, kétszeres örömet érzek azon, hogy munkásságának erről az eredményéről is számot adhatok”. (Uo. 84.) KOVÁCS Sándor, Szepsi Csombor Márton prózastílusáról. Irodalomtörténeti Dolgozatok 8. Szeged 1958. 57–60. Tolnainak tulajdonítja a latin szöveget, s azon és a magyar fordításon egyaránt LÉPES Bálint, Az halandó és itiletre menendő tellyes emberi nemzetnek fényes tüköre c. művének (RMK I. 469.) hatását igyekszik kimutatni. A magyar irodalom története. Szerk. KLANICZAY Tibor, Bp. 1964. 2. Vallásos elmélkedő próza c. alfejezete PIRNÁT Antal munkája. Vö. 49–50.

6 London, British Library, Dep. of Printed Books, C. 53. gg. 26. E mű egy példányát felfedezte már korábbi kutatásai során KESERŰ Bálint. Nagyszeben, Bruckenthal-gyűjtemény, V. 1. 8349.

7 Brathwaith fontosabb műveinek jegyzéke: Anniversaries upon his Panarete (1634); Ar’t asleepe husband? a boulster lecture – by Philogenes Panedonius (1640); Barnabees journall under the names of Mirtilus a Faustulus, shadowed – by Corymbaeus (1638); Disputatio inauguralis. Jus potandi exponet Blasius Multibius (1616); England ‘s Niobe, or Eliza’s elegie (1635); The English Gentlewoman drawne out to the full body: expressing what habilliments do best attire her (1631); Essaies upon the five senses, with a pithie one upon Detraction (1620); The golden fleece. Whereto bee annexed two elogies, Narcissus change et Aesons dotage (1611); The good wife (1618); The last trumpet: or a six-fold christian dialogue (Translated by J. Vicars, 1635); Loves labyrinth, or the true lovers knot (1615); Natures embassie: or the wilde-mans measures (1621); A new spring shadowed in sundry pithie poems (1619); Novissima tuba (1632); (1633); Panedone, or health from Helicon (1621); The poets willowe, or passionate shepheard (1614); The prodigals teares (1614); The psalmes of David and of other holy prophets paraphrased (in verse, 1638); Remains after death: including divers memorable observances (1618); The schollers medley, or an intermixt discourse upon historicall and poeticall relations (1614); The shepheards tales (1621); A solemn joviall disputation briefly shadowing the law of drinking. (The smoaking age, with the life and death of tobacco) (1617); A spiritual spicerie: containing sundrie swet tractates (1638); A strange metamorphosis of man (1634); A strappado f. the divell… Epigrams and satyres (1615); Times curtaine drawne, or the anatomie of vanitie (1621); The two Lancashire lovers, or the excellent history of Philocles and Doriclea (1640); Whimzies or a new cast of characters (A cater-character throwne out of a box) (1631). Politikai szatírái közül említésre érdemes a Mercurius Britannicus (1641) és a Regicidium (1665). Voltak történelmi kompilációi a római császárokról, a francia királyokról. Kommentárokat is írt, pl. Chaucer-hez.

8 Matthew Wilson, BLACK, Richard Brathwait. An Account of his Life and Works. Philadelphia. 1928.

9 BERG Pál, Angol hatások tizenhetedik századi irodalmunkban. Bp. 1946. 201–215.

10 RMK I. 683., illetve 718. 319.

11 PIRNÁT, i m.

* A kézirat nyomdába adása után sikerült megtalálnom a hiányzó magyar szövegrészletet is: a Zay család zayugróci levéltárában maradt fenn a Novissima Tuba 18. századi kéziratos másolata, mely ép példányról készült. (Pozsony, Állami levéltár, Zay cs. lt. „A magyarországi protestáns egyházat illető irományok.”)

 

Így idézd:

Jankovics József. „A Novissima Tuba írója és fordítója”. Irodalomtörténeti Közlemények 86, 3 (1982): 303–312.

→Eredeti közlés (PDF) A Novissima Tuba írója és fordítója

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük