Rimay János és Madách Gáspár allegorikus versének képzőművészeti vonatkozásai

 

A magyar késő reneszánsz poézis különös sorsú művei közt is előkelő helye lehetne a következőkben tárgyalandó verseknek. Az úgynevezett „Sajo-cazai codex III.”-ból közölt, erényekről s bűnökről emblematikus tömörséggel szóló versezetek egyszer láttak csupán sajtót: Radvánszky Béla hírhedett Rimay-kiadásában.1 S mint Rimay-verset, természetesen már nem vette fel az Irodalomtörténeti Közleményekben publikált Madách Gáspár-költemények közé.2 A század közepén aztán Eckhardt Sándor végleg kitessékelte őket a Rimay-művek közül: „A kódex 3–4. lapján a hét főerényről és néhány főbűnről írt versikék vannak, de a kezdetleges verselés és a sok törlés, melyet Radvánszky kiadásában jelöl és a sok befejezetlen sor arra vall, hogy ezúttal is Madách Gáspár fogalmazványaival van dolgunk.”3 Tegyük hozzá, Radvánszky még úgy alkotta meg véleményét, hogy látta az eredeti kéziratot, míg Eckhardtnak ez nem adatott meg, csupán versérzékére támaszkodhatott; a lappangó III. kódexről pedig úgy vélekedett, hogy: „A füzetecske alighanem a zólyomradványi Radvánszky-könyvtárban maradt, amikor Radvánszky Kálmán a Balassa- és Rimay-kódexeket unokabátyjától megvásárolta.”

E helyütt csupán kitérőként jegyezhetem meg, hogy a „Sajo-cazai codex III.” illúziójával, sajnos, egyszer s mindenkorra le kell számolnunk. Ilyen kódex ugyanis nem létezett, legfeljebb csak Radvánszky Béla terveiben. Valószínű, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban található összeköttetett füzetecskék mintájára akarta ezt is létrehozni. A „Sajo-cazai codex III.” azonban nem több, mint egyetlen, mindkét oldalán beírt lapív, valamint a Radvánszky által ugyaninnen közölt, 1622. Margit asszony napján kelt, Madách Gáspárhoz írott Rimay-levél.

E kézirat-palliumra írta rá Radvánszky: „Sajo-cazai codex III.”, s jelenleg az Országos Levéltár Radvánszky cs. lt. P 568, 16. csomójában található.

Radvánszky szerint e kézirat bennünket közelebbről is érdeklő része: „Rimay Encomia virtutum különfeldolgozásban.” E vélekedését ösztökélhette a Madách- és a Rimay-kézírás hasonlatosságán túl a Rimay-verssel való tematikai és képi azonosság, a ritmika és a rímképlet párhuzamossága, s főként a tollpróbák között tisztán olvasható „Rimmaj” névaláírás-próba vagy utánzat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a lap A és B oldalán szinte más-más kéztől származónak tűnik az írás. Valamint az, hogy az erényekről szóló vers tisztázatnak látszik, kevés utólagos korrekcióval, melyek azonban, tegyük hozzá mindjárt: olyan kardinális javítások, hogy nem származhatnak másolótól. A bűnökről tudósító vers pedig fogalmazványnak látszik, s fűzzük ehhez is rögtön hozzá: befejezetlen fogalmazvány. Nem kész vers. Közlője nem is tudott vele mit kezdeni, a javítások rendszerét nem ismerte fel, az alcím nélküli darabok különállását tudta jelezni csupán, de hogy milyen gondolati rendszer jegyében szerveződnek, hogy teljes struktúrát alkotnak-e, illetve mennyi hiányzik a kész versből, azt a jelen kritikai kiadás sajtó alá rendezőjének sem sikerült tisztáznia. S továbbra is nyitott kérdés: egyazon versben kívánt-e szólni a szerző az erényekről és a bűnökről, vagy pedig két különálló verssel kell számolnunk.

Aquinói Szent Tamást követve a különféle etikák a főbűnök sorát – több-kevesebb módosítással – az alábbi felosztásban állapítják meg: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség. Természetesen a sorrendnek funkciója lehet, ám a sorrend nem statikus, egyéni hierarchia állítható föl, aminthogy a torkosság helyét is gyakran a részegség tölti be.

A bűnökről szóló szöveg alaposabb elemzése után feltehető, hogy a vers szerzője is egy ilyesfajta koncepciót kívánt megvalósítani. S az egyes szerkezeti egységek, azok sorrendje és az allegorikus megfogalmazásban megvalósuló, moralizáló, oktató-nevelő célzata azt sugallja, hogy ugyanazzal az esettel állunk szemben, mint Rimay Encomia et effecta virtutum című művénél. Azaz: a szerző „akadt egy picturára”. És a picturához, vagy annak alapján, az allegorikus kompozíciót, képteljességet követve, de azt, annak vizualitását részemblémákra bontva kísérelte meg visszaadni; egyben magyarázó-tanító jellegű subscriptiót alkotni.

Nem térve itt most ki a vers mikrofilológiai problémáira, a javítások számbavételére, csupán a szerkezetre ügyelve is észre kell venni, hogy félig kész fogalmazvánnyal van dolgunk. Az alcímekkel – Superbia, Auaritia, Invidia – ellátott szerkezeti egységek csaknem elnyerték végső formájukat, ugyanígy a két alcím nélkül álló is, egyből csupán egyetlen, töredékes versszak valósult meg, egy másikból pedig a témát jelző egyetlen sortöredék. Mindeme töredékek pedig rendkívül fontosak: a szándékolt vers struktúráját és terjedelmét, feltételezhető tartalmát jelzik számunkra. Így kezünkbe adván az utólagos rekonstrukcióhoz a kulcsot. Egyértelműen kiderül, hogy egy, a Szent Tamás-i értelemben vett főbűnöket allegorikusán ábrázoló képzőművészeti alkotás, képsor volt a versszervező erő. S ha a vers felépítését, az egyes bűnöket képviselő állatokat – páva: kevélység, béka: fösvénység, kutya: irigység, oroszlán: haragtartás valamint a hozzájuk tartozó attribútumokat is figyelembe vesszük, akkor esetleg sikerül ráismernünk, illetve rátalálnunk a verset indukáló képsorra is.

A bűnök emblematikus és allegorikus ábrázolása természetesen közhelye a korabeli képzőművészetnek, ám a hetes csoport együttes ábrázolására mégsem találtam példát a méltán híres emblémalexikonban.5 Ez csakis azzal magyarázható, hogy a kép nem emblémagyűjtemények példányaiban, hanem vagy más kötet illusztrációjaként, vagy pedig önálló, egyleveles nyomtatványként terjedt el, s került a szerző kezébe. A vizsgálódást ilyen jellegű alkotásokra is kiterjesztve, számos hasonló mű után „akadtam egy picturára”, jutottam el a legvalószínűbbig, azaz a versünkhöz legközelebb állóig: id. Dietrich vagy Theodor Meyer A hét bűn című alkotásáig.6 Természetesen arra nincs elég bizonyítékom, hogy kijelenthessem: a vers szerzője minden kétséget kizáróan ezt az allegóriát látta. Az attribútumok hiánytalan megléte, a bűnöket reprezentáló alakok sorrendje azonban azt valószínűsíti, hogy a költő legalábbis azonos szerkezetű kép alapján dolgozott. Meyer képe erre időben is alkalmat adhatott: szerzője 1572–1658 között élt. Nürnbergben született és Zürichben halt meg, festőként, metszetek készítőjeként egyaránt termékeny volt, a századforduló körül alkotta az e sorozathoz legközelebb álló munkát.

A kép és vers egyezése az alábbiakban rögzíthető:

Superbia: nőalak, tükörrel kezében, mögötte a páva. – Az keueliszegis már haszomlo Pauahoz stb. Avaritia: nőalak, kezében edénnyel, mögötte a béka. – Varas béka földdel nem tőlthet’i belét stb.

[KÉP]

Invidia: nem vehető pontosan ki, mit tart kezében, mögötte kutya. – Irigiszegis fogta kezeben lanczaiat… Mint az kuvas, Mint az eb tarsara morgodik stb.

Ira: harcos, kivont karddal, pajzzsal, mögötte oroszlán. – Negedik rendben latot az oroszlánt, Haszomlitatik hoza harag Tartást stb.

Libido: állva bujálkodó szerelmespár, állatszimbólum nélkül. – Paraznasagh hasonló – kidolgozatlan, töredék verssor.

Ebrietas: férfialak, kezében pohár, lábainál valószínűleg disznó. – Reseges embernek chegere az pohár… Mint égj fele alat sarban kevereszik.

Otium: faágra támaszkodó férfialak, a fa törzsénél valószínűleg szamár fekszik. – Heneles az embert olira östököli stb.

Érdekes és talán nem haszontalan negatív bizonyítékként megemlíteni, hogy – a képi ábrázolással teljes összhangban – a Libidóval nem tudott szerzőnk mit kezdeni: a kép alatt nem szerepel állatszimbólum, s így további információk beszerzése vált szükségessé a hasonlat és a vers kidolgozásához is. Bizonyára ezért maradt a legtökéletlenebb töredék: Paraznasagh hasonló…

Az itt bemutatott módszerrel közelítettem az erényeket ábrázoló vershez is. E műnek az kölcsönöz különleges jelentőséget, hogy az egyes erényeket megtestesítő alakok és attribútumaik többségükben megegyeznek a Rimay-versben megörökítettekkel. Ezen ismérv alapján tarthatta a verset az Encomia virtutum „különfeldolgozásának” Radvánszky. Ismét eltekintve a filológia bizonyító apparátusától, egy Hans Sebald Beham-kép segítségével szeretném azt a típust bemutatni, amely a vers létrejöttét inspirálhatta.

[KÉP]

[KÉP]

[KÉP]

Az erényeknek, a virtusoknak – „melyekkel az emberi elme felruházván magát Isten és emberek előtt kedvessekké tészik azokot s ékesítik személyeket, akikben lakoznak”7 – már Arisztotelész óta megvolt a maguk felosztása, csoportosítása. Az ő csoportosítását Aquinói Szent Tamás egészítette ki a hit, remény, szeretet isteni erényeivel, melyek aztán a három fő keresztény erénnyé lettek, amint arra Rimay is utal versében: „Ez három virtusé itt a fő elsőség.” A Fides-Spes-Charitas triászához leggyakrabban a Prudentia, Justitia, Fortitudo hármasa társult, s a 7., 8. és a többi erényt vagy erényeket már ki-ki filozófiai vagy etikai elkötelezettsége alapján csatolta hozzájuk. E változó tag általában a Józanság, a Mértékletesség vagy a Tűrés és a Türelem közül szokott kikerülni.

Abba az erényeket felvonultató és bemutató versbe, mely – azt hiszem, az íráskép jellegzetességei alapján kimondhatom – Madách Gáspár autográf tisztázatában, szerzői javításaival maradt fenn, a Patientia került be, s mindjárt az első helyre. A többi szerkezeti egység és azok sorrendje is megfelel Hans Sebald Beham Cognitio és a hét erény című allegorikus ábrázolásáénak.8 A metszet készítője 1500 és 1550 között élt, Nürnbergben, Münchenben és Frankfurtban dolgozott, s Meyeréhez hasonló termékenységgel volt jelen kora képzőművészetében.

Beham képén a Cognitio és a Temperantia többletével ugyanazt láthatjuk, amiről a Madách Gáspár-féle versből értesülünk; a Prudentia tükörével a kezében, a Charitas gyermekével a keblén, a másikat vezetve, a Justitia kardjával és mérlegével, a Fides kereszttel és égő olajjal, a Spes égre vetett szemekkel s kalodával, a Fortitudo pedig oszlopát átfogván adja tudtunkra az emblematikába rejtett üzenetét: Szent Jób szerint az élet e világon harc, merő vitézség, „s ellene való harcolásunkat jó baj viadallal, ez világnak szeretetétől magunk megvonásával s az virtusoknak, azaz a jósságos cselekedetnek hozzánk való forlalásával vihetjük véghez”.9 (A Temperantia ecetet-bort vízzel elegyítő mértékletessége majd Rimay versében bukkan elénk!)

S itt kell visszakanyarodnunk ismét Rimay Encomia et effecta virtutum című művéhez, melynek az eddigieknél fontosabb, központi helyet jelölhetünk ki Rimay bölcseleti, morálfilozófiái indíttatású versei közt, neosztoikus propaganda szerepe miatt. Már történt utalás arra, hogy Rimay e versét olyan allegorikus képhez készítette, melyen az „Virtusok egy asztalnál körül ülve vadnak delineáltatva”, abból a célból, „hogy a tábla nézők az Virtusok természetinek tulajdonsága értelméből hasznot is vehessenek magoknak, s tudhassanak szívekben való gyükereztetésére kívánságot is gyaraporítani magokba”. S hogy miért tartom fontosabbnak e versét, mint a korábbi szakirodalom? Mert feltevésem szerint Rimay erkölcsfilozófiájának egyik alapkifejtésével, összefoglalásával állunk szemben.

[KÉP]

Ennek bizonyítására végezzünk el egy kísérletet: milyen piktúrára akadhatott a költő.

Való igaz, a korban nem ismeretlen az erények és bűnök asztal köré ültetése s együttes értelmezése. Mathias Gerungtól ismerünk is egy allegorikus művet, ahol a bűnöket ülteti kerek asztalhoz.10 Ne zavarjon meg bennünket az, hogy egy futó, sietős és ekként hiányos tájékozódás során ugyanilyet az erényekről nem sikerült fellelni; a kor kifejezéskészletének viszonylagos ismerete is arra vall, hogy ilyenek lehettek voltak is. (Nem tudunk közelebbit például Meyernek A nyolc erény című képéről, amelyet forrásunk együtt említ az itt bemutatott A hét bűn című allegóriájával; esetleg – ha valóban az erényeket ábrázolja – együttesen terjeszthették az ellentétes előjelű ábrázolásokat!)

Elképzelhető azonban, hogy az erényeket maga Rimay ültette asztalhoz! Mintha erre engedne következtetni az Encomia virtutum argumentuma: eszerint az erények „a versekben úgy irattatnak meg, mintha egy asztalnak kömyékezetinél az ő hivataljoknak lakodalmában ülvén, másoknak is afféléknek asztalokhoz való járulása és magokkal való nyájaskodása okot látatnának adni, akik az ő társaságokban és természetekben kívánkoznak részesedni”.11

De nem ez a legfőbb érv, hanem az, hogy a kép már eleve nem foglalhatta magában azt a 11, mindent összeszámolva 14 erényt, amit Rimay mindkét versében elősorol. Ugyanis addig, amíg a képzőművészeti alkotásokban leggyakrabban ábrázolt főerényeket és jellemző tartozékaikat írja le, pontosan érzékelhető modell után halad, esetleg úgy, hogy az eredeti kép szerkezetét megbontva a három keresztény erényt kiemeli és a fő helyre ülteti. Az ilyen beavatkozást a Dietrich Meyerféle allegorikus kompozíció jól tűri. A Meyer-metszetek egyes alakjai az Encomia et effecta virtutum részleteiben szinte aprólékos pontossággal megfigyelhetők. Számos utalás árulkodik azonban arról is, hogy Rimay nem ezt a képet látta: a kellékek különbségei mellett erről vall például: Meyernél a Prudentia a tükrét bal kezében tartja, Rimaynál: Nézi tyükörit is jobb kezében tartva stb.

Rimay János a Madách-féle versezetben megfigyelt főbb erényekhez már csak a Tűrés – az egyik legfontosabb sztoikus virtus – képi megjelenítését tudja hozzáadni: „Szemléli ölében fekvő báránkáját / Nyírik szegént, fosztják, csak nyeli fájdalmát / Nem tátván rívásra fel is néma száját”.12 – Tehát ez még rajta lehetett a látott képen, vagy máshonnan ismerhette Rimay az emblematikus ábrázolást. De a Magnanimitást, a Liberalitást – de említi még a Nyájasságot, a Szemérmetességet is – s a Józanságot is ott találjuk Rimay asztalánál, ám róluk és attribútumaikról a jelenlétük feletti örvendezésen túl nem tud érdemit mondani a költő. Vagyis, ahol a modelltől eltér, ott már gondolatilag-képileg nem bírt azonos szinten maradni, de a kiegészítés ténye mégis rendkívül fontos volt számára. Már Bán Imre is utalt rá A magyar manierista irodalom13 című tanulmányában, hogy Rimay János valószínűleg sztoikus célzattal vette fel versébe a tűrés és szenvedés erényeit, s e gondolatot azzal a sejtéssel vihetjük tovább, hogy mindezt azért tette a költő, hogy a 7-8 jószágos fő cselekedetet” ábrázoló kép megverselése kapcsán és annak kiegészítésével a neosztoikus erkölcsiség alapvető összetevőit gyűjtse együvé.

Ennyi tanulsággal szolgálhat a képzőművészet és az irodalom, Európa és Magyarország kapcsolatáról – még egy gyengének minősíthető versfogalmazvány is.

 

 

1 Rimay János munkái, A Radvánszky- és a sajókazai codexek szövege szerint, kiad. Báró Radvánszky Béla, Bp., 1904, 109–114.

2 Radvánszky Béla, Sztregovai Madách Gáspár versei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1901, 129–152.

3 Rimay János összes művei, kiad, és bev. Eckhardt Sándor, Bp., 1955, 165 (a továbbiakban RJÖM).

4 Régi Magyar Költők Tára XVII/12, sajtó alá rend. Varga Imre, Cs. Havas Ágnes, Stoll Béla, Bp., 1987.

5 Henkel, Arthur-Schöne, Albrecht, Emblemata, Handbuch zur Sinnbildkunst des 16. und 17. Jahrhunderts, Stuttgart, 1967

6 Hollstein, Friedrich Wilhelm Heinrich, German Engravings, Etchings and Woodcuts Ch. 1400–1700, Amsterdam, 1968, XXVII, 168.

7 RJÖM, 140.

8 Hollstein, i. m., III, 79.

9 RJÖM, 78.

10 Hollstein, i. m., X, 40.

11 RJÖM, 140.

12 RJÖM, 138.

13 In Bán Imre, Eszmék és stílusok, Bp., 1976, 177.

 

 

Így idézd:

Jankovics József. „»Akadtam egy picturára…«: Rimay János és Madách Gáspár allegorikus versének képzőművészeti vonatkozásai”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 38–47. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

Eredeti közlés (PDF): „Akadtam egy picturára”

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük